2010. január 21., csütörtök

Katolikus vallás

A katolikus vallás eredete



VAT

Vatikánváros, a Szent Péter térrel és a Szent Péter-bazilikával



A harmadik század végére a Római Birodalom minden eresztékében recsegni-ropogni kezdett, s úgy látszott, semmi sem állíthatja meg összeomlását. Északon és keleten a barbár törzsek végeláthatatlan hullámai ostromolták az impérium határerődítményeit; a vágtató infláció miatt a gazdaság romokban hevert; s mindemellett Róma polgárai mélyen kiábrándultak az állam legfőbb támaszának tekintett "hivatalos" vallásukból, amely különféle kultuszcselekmények kötelezően előírt üres rítusainak végrehajtásából állt. Ebben a társadalmi-politikai közegben hódított egyre nagyobb teret magának a kereszténység, amely ekkorra már az egész Imperium Romanum területét behálózó, komoly befolyással rendelkező vallássá vált. Ekkor lépett trónra Diocletianus (284–305) császár, aki megpróbálta újra egységbe kovácsolni a szétesőfélben levő birodalmat: átszervezte a közigazgatást és a hadsereget, az államhatalmat négyfelé osztotta (ez volt a tetrarchia: a négy császár intézménye); maximalizálta az árakat és béreket; és nem utolsósorban az egész birodalomra kiterjedő keresztényüldözésbe kezdett.

Constantinus színre lép

Ám Diocletianus egyik társcsászára, a nyugati végeken uralkodó Constantius Chlorus csak vonakodva hajtotta végre az egyház üldözését célzó rendeleteket. A keresztények gyülekezőhelyeit ugyan leromboltatta, de az embertelen kivégzések elmaradtak. Viszonylag emberséges bánásmódjának két oka lehetett: az egyik, hogy a birodalom nyugati felében a kereszténység nem volt úgy elterjedve, mint keleten; a másik, hogy a császár szimpatizálhatott a keresztényekkel. (Például egyik leányának az Anasztázia, azaz Feltámadás nevet adta.) 306-ban Constantius Chlorus meghalt, s a hadsereg fiát, Constantinust kiáltotta ki császárrá. A később "Nagy Konstantin" néven ismertté vált uralkodó ismét z?rzavaros bel- és külpolitikai állapotok közé csöppent. Keleten és nyugaton lázadó trónbitorlók kaparintották meg a hadseregek feletti hatalmat, akiket el kellett távolítani az útból.

"E jelben győzz!"

Ehhez a hatalmas feladathoz Constantinus is különféle istenek pártfogását kereste. Kezdetben ő is, miként apja, Herculiusnak, vagyis "Herkuleshez hasonló"-nak hívatta magát. 310 után azonban pénzeiről elt?nik Herkules ábrázolása, s helyette a "Legyőzhetetlen Nap" (Sol Invictus) szimbólumai t?nnek fel. Ezzel egy időben megtiltotta, hogy saját felségterületén a keresztényeket üldözzék, sőt, úgy t?nik, fontos politikai tényezőként kezdte őket számon tartani. Ezt a fordulatot későbbi egyházi legendák azzal igyekeztek alátámasztani, hogy amikor 312-ben a Rómát elfoglaló Maxentius ellen vonult seregével, álmában figyelmeztetést kapott, hogy Krisztus keresztjének jelét, vagy Krisztus monogramját (az ún. khí-ró jelet) tétesse fel katonái pajzsára, mert ebben a jelben nyeri el a győzelmet. A Milvius-hídnál lezajlott csata valóban győzelemmel zárult, s Constantinus – úgy t?nt – végleg a kereszténybarát politika mellett határozta el magát.

Vallásszabadság és valláskeveredés

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a császár a többi pogány vallást háttérbe akarta szorítani. Nem is tehette volna, hiszen katonái többsége még valamely pogány kultusznak hódolt. Az úgynevezett milánói ediktumban, 313-ban hivatalosan nem emelte fel a kereszténységet a többi vallás fölé, hanem valamennyi vallás számára egyenlő szabadságjogokat biztosított. Ezt támasztja alá az is, hogy a Legyőzhetetlen Nap egészen 322-ig megjelenik pénzein. A birodalomszerte egyik legelterjedtebb vallásnak számító napkultusz a kereszténységre is befolyást gyakorolt. Egy korabeli szerző, Tertullianus szerint sok pogány meg volt győződve róla, hogy a keresztények a napistent imádják, mert összejöveteleiket a Nap napján (dies Solis, azaz: vasárnap) tartották, s nyugaton éppen ez idő tájt kezdték Jézus születésnapját december 25-én, vagyis a pogány Nap-ünnepen megülni. Nagy Konstantin zavaros vallási meggyőződése nyomot hagyott új fővárosán, Konstantinápolyon is: a város főterén felállíttatta a napisten szobrát, amely az ő arcvonásait viselte, de talált helyet a fríg istenanya, Kübelé szobrának is. A város felavatásakor, 330-ban rendezett ünnepségeken segítségül hívta a város "genius"-át (görögül "daimonion"-ját, azaz "démonát", "szellemét") – az avatáson a keresztény klérus is teljes létszámban képviseltette magát.

Egyenlőbb az egyenlők között

A hivatalosan egyenlőnek kikiáltott vallások között stratégiai-politikai okokból Nagy Konstantin egyértelm?en a kereszténységet részesítette előnyben. Konstantinápolyban két pompás bazilikát építtetett, államsegélyt folyósított a klérusnak, kárpótlást fizetett az elszenvedett üldöztetésekért. Rómában felépíttette a Szent Péter és Szent Pál bazilikát. Jeruzsálemben Jézus sírja fölé, Betlehemben Jézus születési helye fölé emeltetett impozáns templomot, második feleségének lateráni palotáját pedig Róma püspökének ajándékozta. (A pápák itt laktak 1308-ig.) A provinciák jövedelmének egy részét Konstantin az egyház rendelkezésére bocsátotta.
324-ben Nagy Konstantin a római birodalom egyedüli ura lett. Alig több mint húsz év telt el Diocletianus halála óta, s most úgy t?nt, megfordul a kocka: az eddig üldözött kereszténység a birodalom egyelőre "nemhivatalos" államvallásává kezdett válni. Az egységes államszervezethez azonban egységes vallás illett, s a kereszténység egyelőre a legjobb szándékkal sem volt annak nevezhető: Krisztus testét számtalan eltérő teológiai nézet és tanítás osztotta meg. Ezért Konstantin 325-ben birodalmának egyik székvárosába, Nikaiába (latinosan Nicea) hívta össze az egyház püspökeit, hogy alakítsák ki egységes álláspontjukat bizonyos teológiai kérdésekben. A zsinat, amelyen maga a császár elnökölt, megfogalmazta hitvallását, amely az eretnek Arius tanításai ellen irányult, aki tagadta, hogy a Fiú egylényeg? lenne az Atyával. Nikaiában alakult ki az egyház hatalmi struktúrája: keleten több, nagyjából egyenlő befolyású püspökség létezett (Jeruzsálem, Caesarea, Alexandria, Antiokhia, Konstantinápoly), míg nyugaton a római püspöki szék vitathatatlan elsőbbséget élvezett.

Államvallás születik

Több egyháztörténész is egyetért abban, hogy a "konstantini fordulat" több kárt okozott a kereszténységnek, mint amennyi hasznot hajtott azzal, hogy megszüntette az egyházüldözést. Az egyik nyilvánvaló negatívumot fentebb már említettük: ez a pogány kultuszok beszivárgása (liturgia, ünnepkörök, a szentek és Mária tisztelete stb.), amely ugyan már korábban megkezdődött, de most a császár tekintélye által megerősödött. Sokkal nagyobb problémát jelentett azonban az egyház és az állam összefonódása, amely abban is jelentkezett, hogy a császár nevezte ki, sőt hívta vissza a püspököket; s cserébe a püspökök legitimizálták a császár világi hatalmát.
A trón és az oltár összefonódását elősegítette még a fentiekben is említett "kiváltságos státusz": az államsegélyekből részesedő ortodox hit? egyház mondhatta meg, mit tart "eretnekségnek" – s a vallási egység helyreállítása érdekében (amely a birodalom elemi érdeke is volt) akár a világi hatalom erőszakszervezeteit is felhasználhatta. Végül is ez vezetett oda, hogy alig negyed század leforgása alatt az üldözött egyház üldözővé vált: a Római Birodalom "félhivatalos" államvallásaként kíméletlen kegyetlenséggel sújtott le korábbi ellenfeleire, a pogányokra, zsidókra és az eretnekekre, akiket a IV. század végére sikerült teljesen felmorzsolnia vagy a társadalom perifériájára szorítania. Konstantin birodalmának romjain egy új impérium született: a magát katholikosznak, vagyis egyetemesnek nevező vallás, amely már csak nyomokban emlékeztetett arra, amit valaha khrisztianiszmosznak, vagyis Krisztus követésének neveztek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése