Az Újszövetség leírása

AZ ÚJSZÖVETSÉG NYELVE, GONDOLKODÁSA ÉS IRODALOMTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAI


Az Újszövetség nyelve

Az Újszövetség eredeti nyelve görög: minden könyvét görög nyelven írta meg szerzője. Ennek a megállapítására több okból is szükségünk van. Először azért, mert az a történeti valóság, amely az Újszövetség minden iratának alapja: az egyház megszületése és életének legelső időszaka nem görög nyelvű környezetben történik. Így az Újszövetség számos iratában a tartalmi előzmények maguk is más (arám, héber) nyelvűek. Azután az újszövetségi görögséget számos vonása megkülönbözteti a vele egy időben beszélt és írt görögségtől: sokszor az az érzése az olvasónak, hogy ebben a görögségben csak a szókincs és az alaktan görög, de már a mondattanban, még inkább pedig a stílusban és a gondolatmenetben a sémi észjárás üt át rendkívül nagy formáló erővel. Végül azért is szükségünk van annak megállapítására, hogy az Újszövetség eredeti nyelve görög, mert ez ilyen formában is érvényes: az Újszövetség nyelve eredeti görög nyelv. Ezt főképpen az Ószövetség görög fordításával, a Septuagintával (Hetvenes, rövidítve: LXX) ellentétben kell hangsúlyoznunk. Ennek a nyelve ui. nem eredeti görög, hanem fordítás útján keletkezett görög nyelv: csupán egy néhány részletéről mondhatjuk el, hogy írója nem fordította, hanem eredetileg is görög nyelven írta meg. Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy bár a LXX nyelve természetesen igen nagy és sokrétű hatással volt az Újszövetség görögségére, mégis megkülönbözteti egymástól a két nyelvet az, hogy a LXX héber nyelvű szöveget fordít görögre, az Újszövetség könyvei pedig nem más nyelvű iratok görög fordításai, hanem akkor is önálló görög iratok, ha egyébként az alapjukul szolgáló hagyomány-anyag a hagyományozásnak egy régebbi fokán nem görög nyelven élt, vagy ha számos helyen ezek az iratok a héber nyelvű Ószövetségből vett idézeteket, illetve utalásokat tartalmaznak.
Az eddig mondottakra figyelve világossá válik előttünk, hogy az újszövetségi kutatás korábbi szakaszaiban felvetődött az a kérdés: vajon nem fordítás eredménye-é az Újszövetségnek legalábbis egyik-másik könyve. Főként Mt-ra nézve vetették fel régebben azt a kérdést, hogy nem arám nyelvű irat volt-e az eredetije, és görög nyelvű formáját nem fordításnak köszönheti-e. Erre a kérdésre azonban az újszövetségi theológiának több okból határozott nemmel kellett felelnie. Főként és elsősorban azért, mert Mt forrásként használja Mk-t, emez pedig eredeti görög nyelvű irat. Az bizonyos, hogy vannak az Újszövetségnek olyan részletei, amelyekben közvetlenebbül mutatkozik egy sémi – nyilván az arám – nyelv hatása, mint másokban. Ezekre nézve még ma is fel-felvetik azt a kérdést, hogy nem arám minta alapján jöttek-e létre legalábbis (ApCsel 1–12. r.; 1Kor 15,3kk.). Mindenesetre áll az, hogy a minták maguk nem maradtak ránk, így a kérdés csak feltételezésen alapszik. A megoldás nyilvánvalóan az lehet, hogy ezekben a helyekben egyszerűen nagyon ősi típusú, de már az ősegyházban is görög nyelven élt hagyomány-részleteket kell látnunk. Más szóval: történt fordítás, erre nyilvánvalóan szükség is volt, de ezt nem az előttünk levő újszövetségi könyv szerzője végezte el, hanem már előtte a hagyomány-anyag más megőrzői. Ő ezeket az elemeket már görög nyelven találhatta készen az egyházi hagyományban.
Az újszövetségi görögség helye a görög nyelv történetében

A kérdés előzményei

Azzal, hogy Újszövetség nyelve görög, még nem mondtunk meg mindent. Tovább kell folytatnunk a kérdezősködést, és meg kell kérdeznünk azt is, hogy milyen görög nyelv az, amelyen az újszövetségi könyvek szerzői írták műveiket. Erre nézve a modern típusú nyelvtudomány kialakulásának kezdetei óta több nézet vetődött fel. A középkor közismerten elhanyagolta a görög nyelvvel való foglalkozást, idegenkedése olyan mértékű volt, hogy a görög ókor kultúrája sem foglalkoztatta: pl. a homéroszi eposzokat is csak egy gyenge latin fordításból ismergette (Homerus Latinus). Ennek az idegenkedésnek a humanizmus kora vetett véget: ez a kor ismét eleven érdeklődéssel fordult a görög művelődés felé, alapos kutatásnak vetette alá a görög nyelvet, és általában nagyon nagyra becsülte ezt a görögséget, amelyen az ókori görög irodalom klasszikusainak remekművei maradtak ránk.
Mint tudjuk, ennek az ókori görögségnek négy jelentősebb nyelvjárása (dialektusa) ismeretes. Ezek a maguk korában nem csupán egy-egy vidék tájnyelvét jelezték, bár kétségtelenül így alakultak ki és éltek tovább, hanem a görög irodalom szigorú előírásai és kötelezővé vált hagyománya szerint minden irodalmi műfaj egy-egy nyelvjáráshoz volt kötve, és csak abban a nyelvjárásban szólalhatott meg. A nyelvjárások a következőképpen oszlottak meg műfajok szerint:
az ión nyelvjárás volt az epika (eposz = elbeszélés) két ágának, a verses epikának, vagyis az elbeszélő költészetnek és a prózai epikának, vagyis a történetírásnak a kötelező nyelve;
az attikai nyelvjárás, amely egyébként az ión legközelebbi rokona, és azzal egy dialektusnak is tekinthető (ión-attikai nyelvjárás), a szónoklás vagy retorika, a bölcsészet vagy filozófia, a drámai költészet, tehát a vígjáték (komédia) és a tragédia, továbbá a későbbi, történeti jellegű emlékirat-irodalom művelésében használt nyelvjárás;
az aiol (eol) nyelvjárás az ún. lantos (lírai) költészet (szerelmi költészet, bordalok, stb.) megszólaltatója, míg
a dór dialektus a hagyományos nyelve az ünnepélyes óda-költészetnek (ezek ünnepi alkalmakra írt, alkalmi költemények, pásztor-költemények stb). Hogy a hagyomány kötelező ereje milyen nagy, azt éppen az óda-költészet példáján lehet szemlélni: az egyébként attikai nyelvű drámák ódai betétjei, az ún. kardalok dór dialektusban szólalnak meg.
A hagyomány szilárdsága az irodalomtörténeti kutatásnak is segítséget jelentett. Az ión nyelvű homéroszi eposzokban számtalan eol nyelvjárási sajátosságokra bukkan a megfigyelő: ebből a jelenségből az következtethető, hogy az ilyen helyeket tartalmazó részletek valamikor eol dialektusban voltak megírva, vagy így éltek a szóbeli hagyomány korában. Ez pedig kétségtelenül bizonyossá teszi azt, hogy ezek eredetileg rövid dalszerű elemek, tehát lírai részletek voltak, vagy ilyenekből alakultak ki.
Így érthető az is, hogy ha valaki anyanyelveként más nyelvjárást beszélt is, mint amely az általa művelt irodalmi műfaj nyelve volt, akkor sem kaphatott felmentést a szabály alól. Meg sem próbálta a tulajdon anyanyelvén művelni az illető műfajt, hanem alkalmazkodott a hagyományhoz: műfaját az anyanyelvétől eltérő, a műfajban közismerten kötelező nyelvjárásban művelte, – ezt el kellett sajátítania.
Mint láttuk, a legtöbb irodalmi műfaj attikai nyelvjárásban szólalt meg, és a régi „humánus” műveltség általában az attikai nyelvjárásra gondolt akkor, legalábbis elősorban erre gondolt, amikor klasszikus görögről beszélt. Ez a nyelvjárás volt az alapja a középiskolai görög nyelvtanításnak is, ebből tekintettek ki a klasszikus műveltséget szerző diákok a többi nyelvjárásra. Ilyen értelemben hozta kapcsolatba az újszövetségi nyelvtudomány a klasszikus görögséggel az újszövetségi nyelvet is. A kapcsolatkeresés két irányban hatott. Az ún. purista irány azt igyekezett bizonyítani, hogy az Újszövetség görög nyelve azonos a klasszikus görögséggel, ezért a klasszikus görögség képviselőinek műveiből keresett párhuzamokat az újszövetségi görög nyelv jelenségeihez. A másik irány, amelyet hebraista iránynak szokás nevezni, rámutatott az újszövetségi görög nyelvnek a klasszikus görögségtől való eltéréseire, de ezeket azzal magyarázta, hogy az Újszövetség iratainak szerzőire természetes hatással volt a héber nyelv. Mindkét irány közös rugója egy tiszteletreméltó gondolat: az ti., hogy Isten kijelentése az Újszövetségben nem jöhetett létre másképpen, csak a legtisztább, legnemesebb veretű görög nyelven, az annyira nagyra becsült klasszikus görög nyelven. Az más kérdés, hogy ez a gondolat nagyon emelkedett idealista elgondolás, csak éppen nem keresztyén: a teremtő Istennek nincsen szüksége emberi előzményekre munkája elvégzéséhez, ezért „nem válogatós” az eszközökben (vö. 1Kor 1,26kk.), mert így válk az ember számára is szemlélhetően naggyá „amaz erő”. A másik nagy baj egy ilyen elgondolásban, feltételezésben éppen az, hogy feltételezés: elébe vág a tények tárgyi kutatásának, ezért tudománytalan, és nem juthat el a valóság megismeréséig. Természetesen mind a purista, mind a hebraista elméletet koruk általános tudományos szemléletmódja határozza meg. Mindkettő vet fel figyelemre méltó szempontokat, és mindkettő tartalmaz rész-igazságokat. A purista elmélet pl. figyelmeztet arra, hogy ahol a görög nyelvfejlődés is eljut arra a fokra, amelyet a bibliai görögségben találunk, ott még akkor sem kell sémitizmust keresnünk, ha egyébként rokon jelenséggel a sémi nyelvekben is találkozunk. A hebraista elmélet pedig arra a már említett igazságra hívja fel a figyelmünket, hogy az újszövetségi görög kifejezésmód mögött nagyjában és egészében, de döntően és kimutathatóan is az Ószövetség gondolatvilágában nevelkedett és egy sémi nyelvet anyanyelvként beszélő embertípus eszejárása húzódik meg. Egyébként viszonylag a hebraista irány áll közelebb a kettő közül az igazsághoz, így ennek számos felvetett kérdése ma sem vált időszerűtlenné az újszövetségi görög nyelvtudományban, még ha kiigazításra is szorul (vö. a „hebraizmusok”, általában a sémitizmusok kérdésével).

A kérdés jelenlegi állása

A nyelvtudomány további fejlődésének eredményeként az újszövetségi görög nyelv megítélésében egyre világosabbá válik az a valóság, amely egyúttal a kijelentés természetének teológiai értelemben is megfelel. Ez a valóság az, hogy az Újszövetség irataiban ezek szerzői azon a görög nyelven szólalnak meg, amely a tulajdon koruk és kézzelfogható emberi környezetük élő, használt, hétköznapi nyelve is. Vagyis nem valamilyen magas szintű filozófiai értékelés határozza meg őket abban, hogy milyen nyelven írnak, hanem a reális környezetükhöz, az emberhez és világához való alkalmazkodás igénye, – éppen úgy, mint ahogyan Isten Jézusban nem az „eszményi”, hanem a valóságos ember formájában tette testté az Igét: Jézus sem nem az emberiség múltjának egy újjászületett nagysága, sem nem idő fölött lebegő személyiség, hanem önmaga történeti korának húsból-vérből való alakja. Ebből vonjuk le a következetetést akkor, amikor az Újszövetség jobb megértéséhez segítségül hívjuk az újszövetségi kortörténetet. De ebből kell levonnunk a megfelelő következetetést azzal is, hogy az újszövetségi nyelvtudományban az újszövetségi könyvek keletkezésének korában élt görög nyelvet, ennek kialakulását, sajátságait, történetét, rétegződését és más, az újszövetségi iratokon kívüli forrásait tanulmányozzuk.
Az újszövetségi iratok keletkezésének az idejében az akkori Római Birodalom (Imperium Romanum, Lk nyelvén: oikoumené, vö. Lk 2:1) nyugati részének nyelve, az egyes országok, vidékek vagy területek még élő ősi, honi nyelve mellett az a görög nyelv, amelyet általában koiné dialektos-nak, görög köznyelvnek, röviden koiné-nak szokás nevezni (koinos = közös). Ez a nyelv a történelemben a hellénizmus néven ismert politikai és művelődési korszakkal forrt össze. A hellénizmus név Droysen J. G. múlt századi német történetírótól származik, ő használja fő művének címében: a Nagy Sándortól, tehát Kr. e. 323-tól az aktioni (actiumi) csatáig, tehát Kr. e. 31-ig terjedő időszakot szokás érteni rajta szűkebb értelemben. Tágabb értelemben azonban a hellénizmus jóval tovább, egészen a Kr. u. 6. század határáig tart, tehát átöröklődik a koiné-val együtt a Római Birodalomra is, és történeti léte közel egy évezredet ölel át.
A hellénizmus kiindulási pontja tehát Nagy Sándor (Alexandros) uralkodása. Az ő személyében akkor már idegennek, nem-görögnek számító, makedón uralkodó kerül a görögség élére. A régebben független városállamokban (polis-okban) élő görögséget erős központi hatalom alatt álló birodalommá szervezi, hódító háborúi nyomán a meghódított helyekre mindenfelé magával viszi a görög művelődést, amely így a Földközi-tenger medencéje keleti részének uralkodó kultúrájává válik, és a görög nyelvet, amely hamarosan uralkodó világnyelvvé lép elő. Sándor halála után az ősi kultúrájú keleti területeken hadvezérei, a makedón nemesség tagjai ülnek trónra, kialakul a hatalmas makedón-görög birodalom széthullása után az ún. diadoch-államok egész sora, új uralkodócsaládokkal az élükön (Pergamonban az Attalidák, Szíriában a Szeleukidák, Egyiptomban a Ptolemeidák). Ez a politikai színváltozás azonban nem gátolja meg a megkezdődött művelődéstörténeti folyamatot, sőt hatalmas iramban viszi tovább. A tengerparti hellénista városokból a hellénista civilizáció, kultúra és nyelv egyre inkább behatol a meghódított országok belsejébe is: a hadsereg, a gyarmati közigazgatás, a kereskedelem, a művészetek és tudományok képviselői viszik a nyugati civilizációt és kultúrát a nyelvvel együtt Keletre. A régi városok mellett egyre növekvő görög települések, kolóniák keletkeznek: hamarosan tele van szórva fél-görög városokkal a diadoch-birodalmak egész területe, úgyhogy ezekben az országokban közel egy évezredre, egészen az arab birodalom kialakulásáig, megszűnt a keleti népek uralkodása. A nyugati civilizáció és kultúra a nyelvvel együtt divattá válik, fokozatosan hatása alá kerülnek a meghódított országok bennszülött lakói, az ún. barbárok is. De nagy hatással van ez az áramlat a kor zsidóságára is. A diadoch-birodalmak területén mindenütt nagy számmal éltek szórványban, diaszporában zsidók is. Bár ezek gondosan ápolják a kapcsolatot a fogság után Palesztinába visszatelepedett zsidósággal, féltve őrzik nemzeti különállásukat és vallási hagyományaikat, ugyanakkor komoly művelődési vágy is ösztönzi őket, de sokakat a kor divatja is magával ragad. A hellénista kor viszont nemcsak őrzi a reá öröklődött ősi kulturális értékeket, amelyeknek értékével tökéletesen tisztában van és amelyekre büszke, hanem élő lendületével egyre tovább is fejleszti: a diadoch-birodalmak uralma alatt álló területeken mindenütt ott vannak a hellénista művelődés propagandistái, nagy buzgalommal terjesztik ezt a kultúrát és vele együtt természetesen a görög nyelvet is. Így érthető, hogy a makkabeusok korában a zsidóság jelentős része ki van téve az elpogányosodás veszélyének. De így érthető az is, hogy Jézus korában sem érzi a közvélemény egyenlő értékű zsidónak a palesztinai és a hellénista zsidót: az utóbbira mindig rávetődik a tisztátalanság gyanújának többé-kevésbé sötét árnyéka.
Már említettük, hogy a diadochok uralmát hamarosan felváltotta a Római Birodalom, de a hellénizmus arculatán ez sem idézett elő döntő változást. Róma szívesen vette át a hellénista kultúrát, mert nagyra értékelte, és örömmel vette igénybe azt az eszközt is, amely a görög nyelvben kínálkozott a hatalmas birodalom összetartására. Így a Római Birodalom hivatalos nyelve, „szabvány-kultúrája” és egész érintkezési módja továbbra is görög maradt. Az Egyház születése idején ez a birodalom egy nyugati, latin és egy keleti, görög félre oszlott, de a nyugati részben is számos görög település volt, magában Rómában is sok görögül beszélő keleti lakott, sőt: általában minden művelt római is megtanult görögül. Ebben a korban, jobbára a Római Birodalom keleti felében keletkeztek az Újszövetség iratai. Céljuk az volt, hogy az evangéliumot eljuttassák a Birodalom legtávolabbi részeibe is: természetes tehát, hogy azon a nyelven írta iratait, amely ennek a célnak a legjobban megfelelt; de ezen a nyelven folyt a missziói igehirdetés, a keresztyén tanítás (katekhézis) és a gyülekezetek egymással való érintkezése is. Keleten éppen úgy, mint Nyugaton. Ez a helyzet Pál apostol fellépésétől egészen a Kr. u. 2. század végéig tart: csak ekkor jelentkezik először Szíriában egy nemzeti nyelvű keresztyén irodalom, majd Nyugaton a későbben olyan jellegzetesen úrrá lett egyházi latinság és Egyiptomban a kopt keresztyénségnek a görög nyelvtől való függetlenülése. Így jönnek létre a szír, latin és kopt bibliafordítások is, és ezzel megszűnik a görög nyelv egyeduralma a keresztyénség életében.

A koiné kialakulása

Hogyan alakult ki mármost az a koiné, amelynek történelmi pályafutásáról és jelentőségéről az előbbiekben röviden szóltunk? Már említettük, hogy a hellénizmus korában Keleten a görög a hétköznapi érintkezés nyelve volt, óriási területen használt, beszélt és megértett világnyelv, és ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy az irodalomban is uralkodó jelentősége volt. Ennek a helyzetnek a kialakulása azonban azt tette szükségessé, hogy a görög nyelv jelentős változáson menjen át korábbi állapotához képest. A korábbi állapotot ui. az önálló dialektusok uralma jellemezte. Hogy ezek a dialektusok olyan hosszú ideig őrizték önállóságukat, hogy történelmi életük során egymástól függetlenül is fejlődtek (pl. az ión nyelvjárásnak két korszaka is ismeretes: az ó-ión és az új-ión szakasz), hogy a műfajok területén is annyira elhatárolódtak egymástól, azt a görögségnek a hellénizmus előtti politikai szervezete tette lehetővé. Mint említettük, a görögség független, viszonylag kicsiny város-államokban élt, és minden város-államnak megvolt a maga nyelvjárása. Az ión volt a kisázsiai Iónia, a Küklász-szigetek és Euboia; az attikai az athéni demokratikus állam, a dór Spárta, Argolisz, a délitáliai ún. Magna Graecia görög település, továbbá Korinthosz, Rodosz stb. nyelve, míg az eolt beszélték Leszbosz szigetén, Thesszáliában és Boiótiában, – ezeken kívül volt még az irodalomban nem szereplő északnyugati görög Épeiroszban, az éliszi, arkádia-kyproszi és a pamfiliai. Természetesen bármennyire független életet éltek ezek a város-államok, számos közös vonás tette őket rokonná, és a történelem változó eseményei között számtalanszor ébredtek rá egymásra utaltságuk tudatára. Ilyenkor mindig nagy hiányát érezték egy olyan közös nyelvnek, amelyet valamennyi dialektus beszélői megértenének, és amely szerves kapcsolatot tudna teremteni közöttük. Természetesen még ez sem lett volna elég arra, hogy a különféle nyelvjárások beszélői mintegy saját jószántukból vagy valamilyen tudatos szervezkedés alapján kezdjék letenni élesebb nyelvjárási sajátosságaikat, és így minden oldalról egyszerre próbáljanak egymáshoz közeledni nyelvükkel, – mint ahogyan egy időben megpróbálták feltételezni. Erre a feltételezésre nincsen történeti bizonyíték sem, de nem igazolja az általunk ismert koiné formája sem.
Valami más történt. Már láttuk, hogy a legtöbb irodalmi műfaj nyelve az attikai volt. Így ez a nyelv már eleve bizonyos fölényben volt a többi nyelvjárás fölött, ez egész fejlődésére rányomta a bélyegét. Ehhez járult az is, hogy a Kr. e. 5. században, a nagy attikai tengeri szövetség idején az athéni demokrácia részint katonai, részint gazdasági és politikai hatalma révén is komoly befolyásra tett szert a görög államok körében. Így az irodalmi téren már előbb is „nagyhatalommá” lett attikai nyelvjárást most az athéni kereskedő, gyarmatos és katona vitte magával távoli vidékekre is, és egyre többeknek volt komoly érdekük az, hogy ezt a nyelvet megtanulják. Felismerhető volt egy ellentétes irányú mozgás is: más görög törzsek fiai közül sokan keresték fel Athént, amely egyre inkább a görög szellemi élet középpontjává nőtte ki magát, és itt megint csak alkalmuk volt megismerkedni ennek az országnak a nyelvjárásával. Így már a makedón korszak előtt az Égei-tengeri medencében és ezen túlmenően is, kialakult egy olyan attikai nyelvjárás, amely ugyan jellegét tekintve attikai maradt, de már a legjobb úton volt afelé, hogy közgörög nyelv lehessen: bizonyos mértékig és értelemben be is töltötte ezt a szerepet.
Az így kialakult ún. attikai koiné-t találták készen a makedónok, ezt vitték magukkal hódításaik során Keletre. A nyelv fejlődésének ebben a szakaszában természetes volt az, hogy az attikai koiné sok más görög nyelvjárást beszélő görög ajkán bizonyos keveredésen is ment át, ezt még csak elősegítette más nyelvjárásokkal való találkozása is. Így bizonyos pontokon tompultak a jellegzetesen attikai sajátságok. Ez a hatás magában véve nem mondható túlzottan jelentősnek, de hozzá kell még számítani egy másik jelenséget is, amely mindig bekövetkezik akkor, amikor egy nyelvet nagy tömegben kezdenek beszélni olyanok, akiknek nem anyanyelvük. Ez ti. az, hogy a nyelvtan minden területén háttérbe szorulnak az igényesebb, differenciáltabb megoldások és az egyszerűbb, könnyebben elsajátítható megoldások foglalják el a helyüket: ebben az alaktan területén különösen nagy segítséget jelent az analógiás kiegyenlítődés jelensége. Végül még azt figyelhetjük meg, hogy az így egyre egyetemesebb jelentőségűvé váló attikai dialektus, abban a szakaszában, amikor az attikai koiné stádiumából átlép az igazi görög köznyelv, a hellénista koiné stádiumába, vidékenként tükröz valamit a nyelvhasználatnak szinte minden területén az illető vidék lakóinak anyanyelvéből, e nyelv sajátosságaiból. Ebben az értelemben szokás beszélni éppen Palesztinára nézve „zsidógörög” dialektusról (Judengriechisch), és mint látni fogjuk, ez éppen a mi témánk szempontjából igen jelentős dolog. Ha ezt a fejlődést a történelemben nem keresztezték volna más jelenségek, akkor igen könnyen előállhatott volna egy olyan helyzet, hogy ebben az irányban fejlődnek ki új görög dialektusok, a koiné alapján, egyes görögül beszélő népek anyanyelvének a hatására, és esetleg ezek további fejlődésük során új, önálló „neohellén” nyelvekké alakulnak, mint ahogyan a román nyelvek alakultak ki a latinból. Ez azonban nem következett be.
Tény mindenesetre az, hogy a koiné az ősi görög nyelvjárásokat kiszorította, ezek az élő nyelvfejlődéshez viszonyítva „holt nyelvekké” lettek, a görög nyelv további fejlődésének egyedüli alapja pedig a koiné lett: ebből alakult ki a középgörög szakaszon át a mai modern görög nyelv, az újgörög. Ha a koiné-nak az ősi dialektusokhoz való viszonyát vizsgáljuk, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy leginkább az ión dialektus volt hatással rá: számos, az attikaitól eltérő, ión formával találkozunk a koiné-ban (pl. prassó az attika prattó helyett stb.). Felfedezhető a dór dialektus hatása is, és egy-egy elszigetelt jelenség „megragad” a koiné-ban más nyelvjárásokból is. Általában azonban azt mondhatjuk, hogy az Újszövetség görög nyelve az attikai dialektus komoly ismerőjének nem okoz nagyobb nehézséget: ismereteinek birtokában könnyen hozzáláthat az újszövetségi görögség sajátos jelenségeinek tanulmányozásához.
d) A koiné rétegződése, az újszövetségi görög nyelv helye a koiné-ban.
A koiné-nak a hellénizmus korában, mint említettük, két irányban kell figyelnünk a fejlődésére: a beszélt nyelv és az irodalmi nyelv irányában. Természetesen a beszélt nyelv jelentősége elsődleges, hiszen az irodalmi nyelv mindig a beszélt nyelvből táplálkozik, azt igyekszik stilizálva, nemesítve, emelkedettebb fokon megszólaltatni. De éppen ezért nem elhanyagolható kérdés az irodalmi nyelv fejlődésének a kutatása sem. A hellénista koiné-ról eddig a beszélt nyelv vonatkozásában szóltunk: így amit eddig mondtunk a fejlődéséről, az a hétköznapi, beszélt koiné-ra áll. A nyelv irodalmi formájáról azt kell elmondanunk, hogy ez bizonyos mértékig mindig igyekezett a klasszikus (attikai) hagyományokat követni. A Kr. e. 3. és 2. században ugyan az irodalmi koiné meglehetősen önállósította magát, így egészen közel került a nyelv beszélt formájához (pl. Polybios meglehetősen dísztelen, ezenkívül latinizmusokkal erősen teletűzdelt koiné-ja). De ezután az átmeneti jelenség után, a Kr. e. 1. században, tehát a római korban fokozottan tér vissza a klasszikus hagyományok tisztelete és követésük igénye, és az irodalmi koiné teljesen az attikai stílus mintájára alakítja kifejezésmódját. Ennek legkiemelkedőbb példája a samosatai Lukianos, a filozófus, szatíra-író és szónok, aki a legjobb értelemben vett, nemesen egyszerű attikai irány követője. Tudatos atticizálással találkozunk Lukácsnál is, az ApCsel 17-beli athéni beszédben: ő ott ezzel a stiláris eszközzel azt kívánja érzékeltetni, hogy az igehirdető Pál mennyire igyekszik megnyilatkozásának formájában, a tartalom érintetlenül hagyásával, alkalmazkodni azokhoz, akikhez szól. Egyébként ez az atticista irodalmi koiné a későbbiekben egyre jobban elszakad az élő nyelvtől, és alapjában véve holt könyvnyelvvé válik.
Ha az irodalmi koiné-nak a beszélt nyelvtől elinduló és egészen az említett finomkodó atticista formájáig emelkedő rétegeit jól akarjuk látni, akkor a legjobb, ha áttekintjük azokat az írott forrásokat, amelyekben maga a nyelv előttünk áll.
A magánjellegű feljegyzések állanak természetesen legközelebb a beszélt nyelvhez. Ezek papiruszokon és cserepeken (ostrakon-ok) maradtak ránk, különösen nagy számban származnak Egyiptomból, a Ptolemeidák korától kezdve egészen az arab birodalom kezdetéig, tehát mintegy ezer évet ölelnek át. Vannak köztük magánlevelek, beadványok, panaszok, kérelmek, szerződések, megállapodások, kölcsönügyeletekre, bérletekre, házasságkötésre, válásra, rabszolgák felszabadítására vonatkozó iratok, végrendeletek. A vallásos nyelv vizsgálatában különösen jelentős szerepük van az ún. varázs-papiruszoknak. A papiruszok nyelve sok rokon vonást mutat az újszövetségi nyelvvel, ezért a papirusz-kutatás nem jelentéktelen segédeszköze az újszövetségi nyelvtudománynak.
A hivatalok nyelve ugyancsak feliratokon, kőbe vésve, papiruszokon, esetleg irodalmi hagyományozásban fennmaradt hivatalos iratokban maradt ránk.
A hellénizmus prózairodalma az atticizmus előtti írókban, későbben az atticizmustól kevésbé befolyásolt szerzőkben, de alapjában véve még Lukianosban is számos nem-attikai vonást mutat, hiszen benne él a tulajdon korában, annak hétköznapi életében, így nem tudja kivonni magát ennek hatása alól. A már említett Polybios-on és Lukianos-on kívül említésre méltó még Diodóros, az Augustus-korabeli sztotikus filozófus, akitől töredékek maradtak ránk, Plutarchos, a Kr. e. 1. század történetírója, két zsidó író: a filozófus Philo Alexandrinus, Claudius kortársa és az ismert történetíró, Iosephus Flavius, a szidó háború egykori hadvezére és a zsidóság történelmi múltjának, valamint művelődéstörténeti jelentőségének nagy propagandistája a császári udvarban, végül az ún. Aristeas-levél névtelen szerzője. Tanulságos az Arrianos feljegyzéseiből ismert Epiktétos népszerű filozófiai előadásainak kemény, hétköznapi, minden attikai cicomát megvető nyelve.
A koiné rétegeinek ez az áttekintése, mint előre jeleztük, csak az írott nyelvemlékekre korlátozódhatik. Viszont felvethető az a kérdés, hogy ilyen módon az irodalmi nyelven túl lehet-e képünk a koiné beszélt formájára. Erre a kérdésre természetesen azt kell válaszolnunk, hogy közvetlen forrásaink a beszélt nyelvre nézve nincsenek, nem is lehetnek, hiszen a hang rögzítésének abban az időben semmiféle formája nem volt ismeretes. Viszont közvetett formában mégis tudunk megállapításokat tenni a beszélt nyelvre nézve is. E megállapításaink egyik forrása éppen az írott nyelvemlékeknek az a része, amely formájára nézve írott ugyan, de stílusát tekintve nem irodalmi: olyan igénnyel keletkeztek ezek az iratok, hogy a beszélt nyelv egy-egy vonatkozását minél hűségesebben rögzítsék. Mindenesetre itt meg kell tennünk egy olyan megjegyzést; amely a későbbiek során tárgyunk szempontjából is nagyon fontos lesz: valamit még ezekben az írott nyelvemlékekben is „le kell számítanunk”, mert aki valamilyen íróeszközt vesz a kezébe, az abban a pillanatban kisebb vagy nagyobb mértékben és sokféle formában, de valamilyen módon mégis hatása alá kerül az irodalmi nyelvnek. A beszélt nyelvre vonatkozó megállapításaink másik forrása a beszélt újgörög nyelv tanulmányozása. Itt a visszakövetkeztetés módszerével kell élnünk: számos mai jelenségből a görög nyelv körén belül a nyelvfejlődés nagy vonalainak ismeretében visszakövetkeztethetünk a jelenségnek a koiné-ban meglevő kezdeteire, és ha ilyen természetű következtetéseinket más adatok is támogatják, akkor nagy valószínűséggel tarthatjuk helyesnek következtetésünket.
A koiné így körülhatárolt területén kell mostmár elhelyeznünk az újszövetségi könyveket. Mielőtt ezt tennők, arra kell még utalnunk, hogy az Újszövetséghez közelálló más irodalmi termékek is helyet foglalnak az említett irodalmi termékeken kívül a koiné területén. Ezek között említsük első helyen azt az irodalmi művet, amelyről már mondtuk, hogy igen sok vonatkozásban az Újszövetség előzményének tekinthető nyelvi tekintetben: ez a Septuaginta, amely nemcsak nyelve, hanem egész kegyességi felfogása révén is döntő hatással volt a kialakuló keresztyénségre és életére. Maga a LXX túlnyomó részében fordítás, héber és arám nyelvből, csupán néhány rövidebb önálló, tehát görög nyelven keletkezett részletet tartalmaz (a Sapientia Salamonis-t és a 2–4Makk-t). A fordítás meglehetősen egyenetlen, sok helyen szolgai módon ragaszkodik az eredetihez. Másutt egészen szabadon dolgozik, de természetesen akkor is átüt a héber eredeti. Míg az ószövetségi bibliakutatás számára szövegkritikai jelentősége és a fordítás értelmező jellege teszi fontossá, addig az újszövetségi nyelvtudomány szemében az adja meg egyedülálló jelentőségét, hogy a keresztyénség előzményét, Isten ószövetségi kijelentését, ennek gondolatvilágát és fogalomkörét ez az irat próbálja meg először görögül visszaadni, és voltaképpen kialakít egy olyan sémi befolyás alatt álló sajátos görögséget, amely az Újszövetségben lépten-nyomon érezteti a hatását: az újszövetségi ún. sémitizmusoknak egy tekintélyes részét „szeptuagintizmusnak” kell tartanunk. A LXX az alexandriai tudományosság körében keletkezett, keletkezésének idejét az e kérdéssel foglalkozó, már említett Aristeas-levél a Kr. e. 3. századra teszi, elbeszélése azonban legendás. Az a valószínű, hogy a fordítás kezdetei a 3. század elejére mennek vissza, a munka célja az, hogy a diaszporában szükségessé vált görög fordítás szövegének kérdésében rendet teremtsen, de az egész fordítás kialakulása legfeljebb a 2. század végére tehető, és számos jelenség vall arra, hogy eközben még mindig forogtak közkézen más görög Ószövetség-fordítások is.
A továbbiakban említendő iratok az újszövetségi kánon iratai körül helyezkednek el, helyesebben az Újszövetség kánoni iratai foglalnak helyet ennek az irat-csoportnak a körén belül: mindenesetre a koiné egész irodalmából ezek állnak a legközelebb az újszövetségi iratokhoz. Az iratok e csoportjának összefoglaló neve: őskeresztyén irodalom. Ide tartoznak a keresztyénségnek az Újszövetségen kívüli, nem-kánoni (apokrifus) iratai: evangéliumok, „cselekedetek”, levelek, jelenések, amelyek a kánoni iratokkal azonos hagyomány-anyagot dolgoznak fel, de nem a Lélek iránt való engedelmességben, mint amazok: ez főképpen mindent kiszínező, mesélő, legenda-alkotó kedvükben és hajlamukban mutatkozik meg. Ide tartoznak az ún. apostoli atyák iratai: ez az iratcsoport a kánoni iratok után keletkezett és azokra támaszkodó darabokból áll (Kelemen két levele, Barnabás levele, a Diognetoshoz írt levél, Hermas Pásztora, a Didache c. kátészerű irat, Ignatius levelei, Polykarpos mártíriuma). Ide számítják még némelyek a 2. századi Acta Pauli és Acta Iohannis mellett a még későbbi mártíriumokat és szentekről szóló legendákat. Teljes egészében ebbe a csoportba tartozik tehát az Újszövetség 27 könyve: vannak újszövetségi bevezetések, amelyek nem is választják el ettől, hanem vele együtt, ennek összefüggésében és részeként tárgyalják.
Mostmár tehát világosan látjuk, hogy az Újszövetség iratai a koiné irodalmának körén belül helyezkednek el, több más, hozzájuk közel álló, rokon jellegű irodalmi termékekkel együtt. Amikor ezt az „irodalmat” körülhatároltuk, akkor kitűnt az, hogy vannak olyan darabjai is, amelyek aligha tarthatnak számot arra, hogy valóban „irodalmiaknak” tekintsük őket, hiszen csupán a hétköznapi élet szükségleteinek kielégítése a céljuk, és ezt olyan nyelvi rétegben igyekeznek megoldani, amely alig vagy egyáltalában nem válik el a hétköznapok beszélt nyelvétől. Vajon ebbe a rétegbe tartozik az Úszövetség a maga irataival? Vajon igaz az az állítás, amelyet egy időben, éppen a purizmus és a hebraizmus igényeskedő elméletével ellentétben volt divat hangoztatni, hogy ti. az Újszövetség „a kalmárok, matrózok és utcanők” nyelvén szólaltatja meg Jézus Krisztus evangéliumát? Utaljunk itt arra, amit már az előbbiekben említettünk: aki tollat vesz a kezébe, hogy gondolatait írásban is kifejezze, az nem tudja magát függetleníteni attól az irodalomtól, amely az általa használt nyelven az ő szellemi környezetében él. Az más kérdés, hogy ő maga mennyire ismeri ezt az irodalmat: éppen ettől függ az, hogy az illető irodalom milyen mértékben van hatással rá, stílusára, kifejezésmódjára, nyelvezetére. Az újszövetségi iratok minden egyes szerzője, kisebb-nagyobb mértékben mutatja az irodalmi koiné hatását, és az Újszövetség nyelvéről összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy ez a hellénizmus görögségének tiszta, eredeti, valódi formája. Lehet ezt a felfogást „új purizmusnak” nevezni, de a korábban említett purizmustól elválasztja az, hogy a bibliai görög nyelv párhuzamait nem a letűnt múlt kultúrájának nagyra értékelt nyelvében keresi, hanem a haladás és a fejlődés irányát jelző új nyelvjárásban, az nyelvjárásban, az újszövetségi kor élő nyelvében. Azt mondhatjuk tehát, hogy amennyire nem szakad el az ige nyelvi téren sem a kijelentés korának valóságos emberétől és életkörülményeitől, annyira nem leli kedvét az alantasságban, az alpári és közönséges kifejezésmódban sem. A bibliai görög nyelv minden rétegében ott találjuk azt az irányzatot, amely vagy az irodalmi nyelv mérsékelt hatásaival szelíditi és nemesíti ezt a hétköznapi nyelvet, vagy más módokon adja meg sajátos, a dolog természetének megfelelő karakterét. A mondanivaló, az üzenet, Jézus Krisztus evangéliuma nem választ magának egy készen levő ünnepi, nemes, arisztokratikus, de a kor emberétől távol álló nyelvet; hanem azt, amit környezetében, az embernél és világában készen talál, megnemesíti akkor, amikor önmaga kifejező eszközévé teszi.
A kijelentés természetéhez az is hozzátartozik, hogy emberi megformálásában Isten a Lélek fegyelme alatt tartja ugyan azokat, akiket ezzel a feladattal megbíz, de nem tiporja le és nem semmisíti meg, hanem éppen ellenkezőleg: felhasználja és így voltaképpen az engedelmesség körén belül engedi kibontakozni, érvényesülni emberi személyiségüket. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az újszövetségi iratok szerzői rendkívül eltérő, sokféle meghatározottságú emberek, és ez a sokféleség, ez a változatosság nyelvükben is megmutatkozik. Ha olyan tárgyat dolgoznak is fel, amelyben a hagyomány kötelező ereje rendkívül nagy, akkor is erőteljesen meghatározza őket műveltségük szintje, annak a területnek a nyelve, amelyről származnak, az a gyülekezet, amelyben hívőkké lettek, és az a gyülekezet vagy azok a gyülekezetek, amelyeknek iratukat szánták. Ebből következik az, hogy az újszövetségi iratok körén belül is rétegződés mutatkozik, és most erre kell egy pillantást vetnünk. Miközben ezt tesszük, már az Újszövetség és az újszövetségi iratok gondolatvilágába is betekintést kapunk.

Az újszövetségi iratok nyelvi rétegződése

Az újszövetségi iratok közül Márk evangéliuma képviseli a legegyszerűbb, a beszélt nyelvhez viszonylag legközelebb álló koiné-t. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Márkot egyáltalában nem érintette az irodalmi koiné hatása. Mindössze arról van szó, hogy nyelvében az egyszerűségre törekszik sokkal inkább, mint valami öncélú formatökélyre. Nyilván távol áll tőle pl. a mesterkélt atticizáló tendencia, de egyáltalában nem áll távol a tudatos és tervszerű szerkesztés igénye. Jól kirajzolódó teológiai álláspontja van, és a rendelkezésére álló hagyományanyagot ennek a felfogásnak a jegyében formálja nyelvi tekintetben is. Különösen az események elbeszélésében erőteljes, annak ellenére, hogy az aprólékos műgond vagy éppen a választékosság sem szókincsében, sem mondatszerkesztésében nem tartozik sajátságai közé. Mindez azzal függ össze, hogy pogánykeresztyéneknek ír, a cselekvő Krisztust akarja megmutatni nekik evangéliumában, aki azután visszavonul, és az evangélium hallgatójára vagy olvasójára bízza a hitbeli döntést: felismeri és elfogadja-e a Názáreti Jézus személyében az Isten Krisztusát. Ezért szokás Márk evangéliumát a rejtett epifániák könyvének is nevezni. A jeruzsálemi Márk-János nyilván úgy beszélte és használta irodalmilag is a koiné-t, mint sok más palesztinai honfitársa: nem magas irodalmi igényekkel, de mégis éppen eléggé alaposan ahhoz, hogy minden fennakadás nélkül ki tudja fejezni azt, amit akar, és éppen azt mondja, amit mondani kíván. Szemmelláthatóan mondanivalója avatja őt íróvá és tudatos szerkesztő-művésszé. Görög nyelve, az egyszerű, de jó koiné a szokásosnál több latinizmust tartalmaz: az ő nyelvében a hóhér neve spekoulatór (lat. speculator), a megostorozás igéje fragelló (lat. flagello), használ egészen latinos szerkezeteket (hodon poiein = lat. iter facere, to hikanon poiein = satis facere), sőt magyaráz görög szavakat latin szavakkal (aulé ho estin praitórion = lat. praetorium, 15,16). Mindez azzal függhet össze, hogy az evangélium Rómában keletkezett, és az evangélium írása előtt Márk egy bizonyos időt már Rómában töltött.
Máté evangélimának írója már emelkedettebb, a műgondra, a mondatszerkesztés szabatosságára jobban hajló görögséget képvisel. Azokon a helyeken, ahol szemmelláthatóan Mk-t használja forrásául, gondosan kiigazítja Mk esetleges keményebb kifejezésmódját, egy-egy ponton megfelelőbb szót használ egy fogalom kifejezésére, vagy a mondatszerkesztés érdességét, zökkenőjét igyekszik gondosan eltüntetni. Az evangélium írója ugyancsak tartalmi alapon, önállóan szerkeszt: forrásanyagát szilárd formai váz körül csoportosítja, a kor hellénista irodalmából is ismert szokás szerint a csoportosításban komoly jelentőséget juttat a hármas beosztásnak, de félreismerhetetlen sok esetben a hetes vagy az ötös szám szerepe is. Mindezek már az igényesebb stílusművészt árulják el Máté evangéliumának szerzőjében. Különösen erős oldala a nagyobb beszédek szerkesztése: ezeket a szavak egyszerűsége mellett is komoly retorikai lendület jellemzi, és a szerzőnek a koiné-ban való jártassága ezen a ponton is megállja a helyét. A szerző zsidókeresztyén lehet, és föltétlenül bizonyos, hogy zsidókeresztyéneknek írja evangéliumát. E tekintetben két sajátsága figyelemre méltó: az egyik az, hogy az újszövetségi eseményeket gyakran hozza kapcsolatba azokkal az ószövetségi, prófétai ígéretekkel, amelyeknek a beteljesedését látja bennük (reflexiós idézetek, ilyen bevezetéssel általában: „ahogyan meg van írva…”). Ezeknek az idézeteknek a nyelvi formája igen változatos: egy-egy esetben pontosan követik a LXX szövegét, más esetekben úgy látszik, mintha az evangélium írója maga fordította volna héberből az ószövetségi idézetet, ismét más helyeken pedig valahol e két megoldás között helyezkedik el az idézet szövegformája. (Voltak, akik ilyen és hasonló idézetek alapján feltételezték, hogy Jézus korában az Ószövetség egy „nép-biblia” formájában is élt, ennek a szövegéből merítenek azok, akik idézik, de ez a szövegforma nem maradt reánk). A másik ilyen sajátossága az, hogy magyarázat nélkül említ zsidó szokásokat, idéz zsidó szavakat (raka, geenna, korbanas stb.) a görög szövegben közvetlenül, úgy, ahogy Mk soha nem tenné. Végül még egy vonására utaljunk nyelvhasználatának: Isten országát az Újszövetségben mindenütt így olvassuk: basileia tou theou. Mt-nál azonban a megszokott és kevés kivételt leszámítva állandó forma: basileia tón ouranón, „a mennyek országa”. Isten neve kiejtésének ugyanaz a gondos kerülése húzódik meg e mögött a kifejezés mögött, amelyet bizonyos jellegzetes szenvedő szerkezetekben is találunk (pl. „Megbocsáttattak a bűneid!” – nyilván azt jelenti, hogy Isten bocsátotta meg a bűnös ember bűneit; vagy a Hegyi Beszéd boldogság-ígéretében pl. „Boldogok a szomorúak, mert ők megvígasztaltatnak” – nyilván arra utal, hogy Isten vígasztalja meg őket, tehát nem „általános alany” a szenvedő igealak értelme, olyannyira, hogy sokszor még a magyarhoz hasonló, általános alanyt rejtő többes szám 3. személy mögött is Isten rejtőzik alanyként). Azon lehet vitázni, hogy ez a sajátság Jézus nyelvéből őrződött-e meg, vagy Máté evangéliumának a szerzője maga alakította ki a zsidó kegyességben felnőtt olvasói kedvéért. Annyi azonban bizonyos, hogy a tudatos és tapintatos stílusművésznek ugyanazt az alkalmazkodását láthatjuk benne, amelyet a LXX-ben is megfigyelhetünk más formában: az Ószövetségnek ez a fordítása tudatosan kerüli a héber szöveg sokszor vaskos antropomorfizmusait és antropopatizmusait (azaz Isten tulajdonságainak emberi tulajdonságokkal, gondolatainak és indulatainak emberi természetünkből vett hasonlatokkal történő szemléltetését), mert ez a vallási és szellemi téren kifinomultabb, idealista görög környezetben élő diaszpora-zsidóknak már botránkoztató lett volna…
Lukács evangéliumának görögsége éri el az evangéliumok körében a legmagasabb szintet, és ugyanezzel a görögséggel találkozunk az evangélista másik művében, az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvében is. Lukács áll a legközelebb ahhoz, amit tudatos nyelvművésznek szoktunk nevezni. Ahogyan a koiné-t használja, abból arra következtet az ember, hogy vagy anyanyelve lehetett ez a nyelv, vagy ugyanolyan biztonsággal beszélte, használta, élt benne a világában, mint ahogyan anyanyelvével volt. Az evangéliumban teljesen biztos kézzel nyúl hozzá a forrásaiban talált anyaghoz: ugyanakkor, amikor a hagyomány anyaga iránt az evangéliumokban megszokott és kötelező, megóvó és megőrző tisztelettel viseltetik, a nyelvi kifejezés tekintetében Máté evangéliumának íróján jóval túlmenve javít, egyenlít és egyenget, simít és emel mindent a nyelvtanilag teljesen korrekt, irodalmilag pedig rendkívül kifejező, igényes irodalmi nyelv szintjére. Lukács pogánykeresztyén és pogánykeresztyéneknek szánja evangéliumát is: innen érthető az, hogy arám szavakat nem használ. A Mk-nál található arám szavakat vagy kihagyja (még tulajdonneveket is, pl. a Golgota és a Gecsemáné nevét, Mk talitha kumi-ját vagy hósanna-ját), vagy görög megjelölésekkel pótolja (így a rabbi helyett epistata-t használ, a Golgota a 23,33-ben topos Kranios, a satanas pedig diabolos). Nyelvhasználata egyéb vonásokban is elüt a görögül beszélő palesztinai zsidókétól: Júdeán a profán görög írókhoz hasonlóan egész Palesztinát érti, időtartamok megjelölésében római mintára a két határnapot is hozzáveszi az időtartamhoz (ezért a megdicsőülési jelenet bevezetésében Mk hat napjával ellentétben nyolc napról beszél) stb. A profán koiné-irodalom ismeretéről tanúskodik a mindkét irata elején található bevezetés (prooimion), a Theophiloshoz intézett dedikációval: ez a műfaji elem a korabeli profán irodalom megszokott és szinte kötelező tartozéka, a két prooimion körmondatos stílusa pedig minden korabeli prózairónak díszére válnék. Ha valaki ezek után azt hinné, hogy Lukács az evangélium sajátosan palesztinai szinhelyét vagy hátterét pogányra cserélte át, az nagyon tévedne. Az evangéliumban Lukács legnagyobb „teljesítménye” az, hogy a pogánykeresztyén olvasóknak a nekik megszokott és az általuk megérthető nyelvi és stiláris eszközökkel úgy rajzolja meg az evangélium eseményeit, és úgy szólaltatja meg Jézus tanításait, hogy ezek szeme előtt igazán a palesztinai helyszín és igazán a jézusi tanítás elevenedik meg. Ezt részben azzal éri el, hogy bizonyos értelemben teológiailag is „lefordítja” az evangélium üzenetét a pogánykeresztyéneknek: nemcsak ábrázol, hanem magyaráz, interpretál is. De komoly sikerrel alkalmaz nyelvi eszközöket is ennek az eredménynek az elérésére. Ha megfigyeljük, világosan láthatjuk, hogy Lukácsnál találhatjuk a legtöbb tudatos, tehát nem ösztönös beidegződésből adódó biblicizmust. Ezeket szándékosan nem nevezem egyszerűen sémitizmusoknak, mert olyan nyelvi kifejezésekről van szó bennük, amelyek révén Lukács vagy egész evangéliumára, vagy kiemeltebben evangéliumának egy-egy részletére nézve igyekszik erőteljesen biblikus, ószövetségi reminiszcenciákra utaló hangulatot teremteni, hogy ezzel egy bizonyos jól meghatározott teológiai tartalmat fejezzen ki (bizonyságtételének kijelentés-jellegét, az események egy-egy pontján Istennek a Messiás életpályájába való hangsúlyozott, közvetlen beavatkozását). Példaként említeném az elbeszélésnek azt az ószövetségi-héber sajátosságát, hogy kerüli az események elbeszélésében a változatos kapcsolást: a héber waw mintájára messzemenően megelégszik kötőszóként a kai használatával, akár valóban kapcsolásról, akár ellentétről, akár magyarázó vagy értelmező kapcsolásról, akár megengedésről, akár megokolásról, akár éppen időbeli egymásutánról van szó. Ezt az elbeszélésmódot a másik két evangélistánál is megtaláljuk, de róluk az a benyomásunk, hogy nem is tudnák másként fogalmazni elbeszélésüket (itt erőteljes hatással lehetett rájuk a LXX nyelve). Lukács viszont tudatos biblicizmusként alkalmazza ezt az eszközt. Ugyanígy áll a dolog az elbeszélések kezdetén található, gyakori (kai) egeneto… formulával is. Hogy egy-egy részletre, helyzetre nézve hogyan tudja Lukács kiemelkedően is felkelteni a biblikus hangulatot, azt legjobban az a hely mutatja, ahol arról szól, hogy Jézus visszavonhatatlanul rálépett a Jeruzsálembe, szenvedése és halála színhelyére vezető útra. Szószerinti fordításban így hangoznék ez a részlet: „Történt, miközben beteljesedtek felemeltetésének napjai, arcát megszilárdította, hogy felmenjen Jeruzsálembe, és követeket küldött arca előtt. Elmentek, és bementek a samaritánusok falujába, hogy készítsenek neki (ti. helyet), és nem fogadták be, mert arca Jeruzsálembe volt úton” (estérisen to prosópon, pro prosopou autou, to prosópon autou én poreuomenon csupa bibliai „hebraizmus”, amelyek által az elbeszélés ezen a ponton valóban mélyen megindító bibliai ünnepélyességre tesz szert). Az evangéliummal kapcsolatban még csak annyit, hogy Lukács stílusának emelkedettsége olykor egyenesen a költői magasságokig jut: aki erről meg akar győződni, annak elég elolvasnia a 7,36–50 részletét, Jézus megkenetésének az elbeszélését (a 44–47. versek szinte egy kis önálló lírai költeménynek hatnak), vagy az emmausi tanítványokról szóló elbeszélést (24,13–32). A Jézus születését megelőző történetekben levő himnuszokat azért nem említjük külön, mert ezekben Lukács minden valószínűség szerint készen talált anyagot dolgozott fel (általában Jézus korabeli zsidó himnuszokra gondolnak itt, amelyek komoly rokonságot mutatnak Makkabeus-kori himnuszokkal, eszkhatológikus tartalmúak, ezért igen jól illenek bele a Jézus születését megelőző, várakozással teljes kor rajzába). A fenti vonásokból érthető, hogy az előzményeire nézve annyira különböző Lukács az evangélium lényegének ilyen formájú megragadása révén számos ponton közeli rokonságba kerül Jánossal, evangéliuma a negyedik evangéliummal. Ami Lukács orvosi kifejezéseit illeti, azokról biztos ítéletet nem tudott még alkotni az újszövetségi tudomány: nem lehetetlen, de nem is bizonyítható, hogy valóban orvos volt, ebben az esetben egy-egy orvosi kifejezésre emlékeztető szóhasználata ezzel függene össze. Jellemző Lukács stílusának szemléletes, szinte festői elevensége, de csak legenda az a későbbi hagyomány, hogy Lukács festő is lett volna.
Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv nyelve általában mutatja mindazokat a sajátságokat, amelyeket az evangéliuméról említettünk. Csupán azt kell hozzátennünk a mondottakhoz, hogy a nyelvi kifejezés elevensége itt még nagyobb, mint az evangéliumban. Az egyház első idejének története abban különbözik az evangélium tartalmától, hogy itt nem a szóbeli majd az írásbeli hagyományban gondosan őrzött, tehát alapjában véve érintetlen állagú szavak az elbeszélés legfontosabb építőkövei, hanem események, amelyekről híradások vagy személyes tapasztalatok állanak a bizonyságtevő történetíró rendelkezésére, de ezek megformálásában teljes önállósággal járhat el. Ezért is választja az ókori történetíróknak azt a kedvelt eljárásmódját, hogy szereplőket és általuk végbemenő eseményeket e szereplők által elmondott beszédekkel jellemez (Péter, István, Pál beszédei). Ezeknek a beszédeknek a tartalmáról a történetírónak személyes emlékei vagy írott feljegyzései lehettek, de végleges formába való öntésük a szerző műve szokott lenni. Így van ez az ApCsel beszédeivel is. Lukács ezt a feladatot úgy tudja megoldani, hogy Péter beszédei az első jeruzsálemi gyülekezet életének első időszakát, István beszéde a jeruzsálemi hellénisták teológiai légkörét, Pál beszédei pedig a diadalmasan előretörő pogánymisszió sajátos gondolatvilágát és érzésvilágát csodálatos szemléletességgel állítják elénk, találóan jellemezve közben magukat a beszélő személyeket is. A „helyi szín” megérzékeltetésében az a Pál, aki az evangéliumban olyan mesteri kézzel nyúl hozzá a bibliai háttér felvázolásához, most a pogány világ színes rajzát adja éppen ilyen beszédesen: az ApCsel 17-ben, Pál athéni beszédében, mint már említettük is, az atticizmus irodalmi és nyelvi eszközeinek felhasználásával eléri azt, hogy az olvasó szinte ott áll Pállal az athéni agora-n, Areios pagos-on, és találó jellemzését kapja a hanyatló Athén ősi hagyományaira nem mindig sok alappal büszke bölcselőinek, életformájuknak, fölényeskedésüknek és felületes felfogásuknak (jellemző erre a részre, hogy a koiné-ban egyébként alig használatos optativus többször egymásután előfordul benne, egy néhány jellegzetes atticizmus mellett, mint pl. az eispherein eis tas akoas, valamint egy Aratos-idézet, tehát profán hellénista költőtől vett versrészlet mellett).
Az újszövetségi iratok körén belül tetőpontját éri el az irodalmi koiné a Zsidókhoz írt levélben. Ennek névtelen írója minden valószínűség szerint művelt hellénista lehetett, aki nem riad vissza egészen elvont, filozófiai természetű szakkifejezésektől (pl. polymerós, polytropós 1,1; apaugasma, charaktér tés hypostaseós autou 1,3; elpizomenón hypostasis, pragmatón elegchos ou blepomenón 11,1), logikusan taglaló, sokszor körülményesen részletező, értekező stílusára mondattani tekintetben a súlyos körmondatok jellemzők (így mindjárt a bevezető négy verses mondat). Amennyire imponáló ez a stílus a görög nyelvi kifejezés hallatlan pontosságával és szabatosságával, éppen annyira nem mondható könnyen érthetőnek természetesen, és éppen annyira szétfeszíti a levélforma kereteit: korának szokásától nem idegen módon levél formájában megírt teológiai értekezéssé válik. Természetesen ismét a tartalom a döntő és ez szabja meg a nyelvi kifejezés természetét is: ez a pontos meghatározásokkal dolgozó, a korabeli elvont stílus minden sajátosságát mutató értekezés az első idők keresztyénségének egyik legsúlyosabb kérdését tárgyaló és taglaló igehirdetés: Krisztus és az ószövetségi ígéretek, Krisztus és az ószövetségi „tekintélyek” viszonyáról szól, és nyilván olyanoknak ad ebben a kérdésben az említett nyelvi eszközök felhasználásával útbaigazítást, akik maguk sem könnyű formában vethették fel ezt a kérdést, és akik éppen ebben a formában érthették meg a választ. Kételyek támadtak bennük Krisztus személyének, üdvtörténeti szerepének értékelésére nézve, és ezeket a kételyeket kellett eloszlatni. Az pedig mindig úgy van, hogy az igazán sem nem föltétlenül könnyű, sem nem föltétlenül nehéz. Talán azt lehetne mondani, hogy az igazság mindig annyira könnyű és érthető, amennyire hisznek benne.
A Zsidókhoz írt levél nyelvének szintjéig nem jut el ugyan, de mégis igen jó, könnyen érthető irodalmi koiné-t képvisel Jakab levele és Péter két levele. Mindhárom irat szerzője, az iratok nyelvéből jól kivehetően, a görög nyelvben rendkívül otthonosan mozgó hellénista. Maguk a levelek nem tartoznak a keresztyénség legkorábbi iratai közé, de Jakab levelének anyaga igen ősi típusú, teológiája rendkívül sok érintkezést mutat az első három evangélium teológiájával. Péter leveleiből pedig azt tanulhatjuk meg, hogy az oszlop-apostol tanításának milyen következményei lehetnek egy már későbbi, pogánykeresztyén nemzedékre nézve, amely atyáitól örökölte a hitet. Úgy tetszik, hogy a 2Pt szerzője tisztában van levele nyelvének tiszta és világosan érthető voltával, erre vall a 2Pt 3,15k.-ben Pál leveleire vonatkozó utalás. Ettől függetlenül meg kell jegyeznünk, hogy a két péteri levél a stílus szónokiasságában, a filozófia vagy a misztériumvallások szakkifejezéseinek alkalmazásában és körmondataik hosszúságában (pl. 2Pt 3,1–4) nem marad el Pál leveleinek nyelve mögött.
Szándékosan hagytuk utoljára az Újszövetség két tanítási körét: a páli leveleket és a jánosi irodalmat. Ezek az irodalmi alkotások ui. nyelvi tekintetben is egészen sajátos helyet foglalnak el az újszövetségi irodalom körén belül. Ha az eddigiekben többé-kevésbé „alulról-felfelé” haladtunk a nyelvi rétegződés megállapításában, akkor itt azt kell mondanunk, hogy az említett két iratcsoport nem viszonyítható hasonló módon az eddigiekhez, hanem valahol jobbra vagy balra foglal helyet tőlük.
A páli levelek gyűjteménye (tehát az ún. corpus Paulinum 13 levele) abban különbözik az evangéliumoktól és az ApCsel-től, hogy levélformában írt darabokat tartalmaz. De abban különbözik az eddig említett egyéb apostoli levelektől is (Zsid, Jak, 1–2Pt), hogy ez a levélforma nem csupán költött, fiktív irodalmi forma, hanem ezekben a levelekben valóságos gyülekezetekhez, vagy személyekhez intézett leveleket kell látnunk, a legelvontabb levelek is gyülekezetek csoportjaihoz intézett levelek, abban az értelemben, hogy vagy azonos problémáktól érintett gyülekezetekhez küldött körlevelek (Ef), vagy egy nagyobb területen fekvő, szomszédos gyülekezetekhez vannak intézve (Gal). De az, hogy valóságos levelek, természetesen így is áll, és ez a körülmény rányomja a bélyegét nyelvükre is. A levelek olvasójának az a benyomása, hogy talán a Római levél mutat megfogalmazásában bizonyos rokonságot a Zsidókhoz írt levéllel. Csakhogy a Zsid-ről már említettük, hogy levélformájú teológiai értekezés, míg a Róm-ról ugyanezt nem mondhatjuk el: egy jól ismert – bár nem páli alapítású – gyülekezethez, jól ismert céllal – ti. azért, hogy megérkezése előtt megismertesse a gyülekezetet az „ő evangélimával” –, egy jól ismert tévhit leküzdésére – ti. annak a tévhitnek a visszautasítására, hogy az Izráelen végbement ítélet Izráel elvetésével egyértelmű és a pogányok az üdvösség történetében Izráel helyébe léptek –, megírt eleven, az élethez szoros közelségben álló levél áll benne előttünk.
Pál apostol leveleinek nyelvéről csupa olyan dolgot mondhatunk el, amelyeket életének, származásának, neveltetésének és személyes minőségének ismeretében előre elgondolhatunk magunknak. Már pedig az újszövetségi iratok szerzői között alig van valaki, akit annyira ismernénk, mint éppen Pál. Ez a lobogó vérmérsékletű ember, aki csak egy ügy szolgálatának tudta szentelni magát, de annak fenntartás nélkül és hiánytalanul áldozta egész életét, római polgárként született a kilikiai Tarsosban, tehát kora gyermekségétől fogva a görög nyelv ismeretében kellett felnőnie. Mégsem olvadt fel a diaszporabeli zsidóság „kétes tisztaságú” kegyességében, hanem Jeruzsálemben a legszigorúbb farizeusi kegyesség szellemében nevelkedett. Egyik oldalról tehát Izráel radikális hagyományainak föltétlen tisztelete, a rabbinus bölcsességben való páratlan jártasság jellemzi, másik oldalról viszont kora hellénista művelődésében, a görög filozófia akkori irányzataiban és a misztérium-vallások eszmekörében akkora jártasság, amelyet nem sokan mondhattak magukénak abban a korban. Nyelvét is ezt a kettősség határozza meg. Egyrészt mindig az a határozott érzése levelei olvasójának, hogy szíve mélyén, logikájában, érvelésének módjában megváltoztathatatlanul zsidó marad és nem is akar más lenni. Másrészt görögségét tekintve olyan messzemenően alkalmazkodik azokhoz, akikhez szól, hogy sokszor meggyanúsítanók: talán már le is alkudott valamit a keresztyén tanítás föltétlen érvényűnek vallott igazságaiból. A helyzet az, hogy valóban: szókincsében minden eszközt felhasznál arra, hogy olvasóihoz közelebb jusson, de tatalmi megalkuvást soha nem lehet rábizonyítani (akkor sem, amikor a görög filozófia elvi általánosságú megfogalmazásával él pl. az 1Kor 1,26kk.-ben, és személyekről szólva így fogalmaz: ta móra, ta asthené, ta agené, sőt eljut egészen a görög idealizmus híres to mé on-jáig, amelyben a görög filozófiai idealizmus megszünteti az értékítéletet és a létítélet különbségét). A filozófia vagy a pogány vallások műkifejezéseit mindig úgy használja, hogy vitázik azokkal a jelentéstartalmakkal, amelyek megjelölését felhasználja és ezeket az evangélium erejével érvényteleníti.
Az eddig mondottakkal nem áll ellentétben, ha azzal folytatjuk, hogy Pálnak, a művelt rabbinak, a Jeruzsálemben nevelkedett radikális farizeusnak a nyelve nem tartalmaz a szó nyelvtani értelmében vett sémitizmusokat, – legalábbis nem olyan formában és mértékben, mint ahogyan egy ilyen előzményekkel induló embertől várhatnók. Görög nyelve korrekt, van annyira görög, mint kora bármelyik sokat utazott, sokat tapasztalt és nagy műveltségű „világpolgáráé”. Valami mást kell róla elmondanunk inkább: azt, hogy Pál a nyelvet teljességgel eszköznek tekinti az 1Kor 9,19–23 szavaiban megjelölt célja szolgálatában („mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket”). Így Pál a korabeli koiné használatában teremtő géniusznak mutatkozik, nem reproduktív elmének csupán: nyugodtan használ egészen ritka kifejezéseket, sőt nyugodtan alkot maga is újat a nyelvi kifejezés terén, ha ezt kívánja a maga elé kitűzött cél. Némiképpen ezzel függ össze az a vonása is, hogy mondatszerkesztése rendkívül változatos: a levélforma e téren nagyon sokat megenged, és Pál stílusára sem azt nem lehetne mondani, hogy szaggatott, rövid mondatokkal dolgozó stílus, sem azt, hogy körmondatos, periódikus kifejezésmód. Ha úgy hozza magával a szükség, tud valóban alig-alig áttekinthető mondatokban fogalmazni (pl. Ef 2,1–7), ezeket még hosszas felsorolásokkal („bűnkatalógusok” vagy, „erénykatalógusok”) is kibővíti (pl. Róm 1,28–32). De ha arra kerül a sor, rövid, csattanós, szinte egymást kergető kérdés-feleletek sorozatából álló, pergő mondatsorok gyors egymásutánjával köti le teljesen olvasói figyelmét (pl. 1Kor 9,1–12). Nem ritka az sem, hogy az indulat egyszerűen kiveti a mondatszerkesztés egyenes vágányából és így a szó legnemesebb értelmében vett anakoluthia (mondatszerkesztési következetlenség) áll elő (pl. 1Kor 9,15-beli mondatfűzés, amely pontos fordításban így hangzik: „jobb nekem, hogy meghaljak, mint – a dicsekvésemet senki ne tegye üressé!” – ehelyett: „jobb nekem meghalni, mint hogy valaki üressé tegye a dicsekvésemet”).
Amit ezen túl még el kell mondanunk Pál leveleinek a görögségéről, az az, hogy ezekben a levelekben nem kereshetünk nyelvi tekintetben semmiféle mechanikus egységet. Több oka van annak, hogy a páli levelek nyelve nem egységes, nem egyenletes, és itt nagyon fontos az, hogy ezekkel az okokkal tisztába jöjjünk. Későbben ui. a páli levelek gyűjteményének irodalomtörténeti vonatkozásaiban döntő szerepe van a levelek nyelvi egységének vagy egyenletességének is.
A páli levelek nyelvének egyenetlensége elsősorban azzal függ össze, hogy ezek a levelek tartalmi tekintetben igen széles skálán mozognak. Pálról tudjuk, hogy a pogánykeresztyén gyülekezetek életének első időszakában kétfrontos küzdelmet kellett folytatnia: harcolt egyrészt a gnózis különféle jelentkezési formái, másrészt a júdaizmusnak a pogánykeresztyén gyülekezetekben jelentkező rontása ellen. Ez a két látszólag éles ellentétben álló ellenfél néha szinte össze is fonódott a gyülekezetek életében, de az kétségtelen, hogy Pál egyes leveleinek fogalomkörét és szókincsét döntően határozza meg az, hogy mikor melyik ellenféllel kellett éppen felvennie a harcot. A gnózissal folyó harcban sokkal eredményesebb eszköz volt a görög filozófia és a misztérium-vallások szókincse; a júdaizmus és a legalizmus elleni harcban a rabbinus műveltség és a LXX alapos ismerete jelentett komoly segítséget. Természetesen egészen helytelen volna kijátszani egymás ellen kizárólag a nyelvi kifejezés e különbözősége alapján két olyan páli levelet, mint – mondjuk – az 1Kor és a Gal.
Egyenetlenséget idéz elő a páli levelek nyelvében az is, hogy az apostol ezeket a leveleket általában diktálta, a diktálás nem egy napot vett igénybe, hanem hosszabb időt, így egy-egy levél írása közben szünetek álltak elő, és a lendület hol megtört, hol újra szárnyalt. A nyelvi kifejezés olyan egyenetlenségeket is mutat a páli levelek körén belül, amelyeket sokan még a diktálás tényéből eredő jelenségekkel sem tartottak eléggé megnyugtatóan megmagyarázhatónak, ezért azt is feltételezték, hogy egyik-másik levelét Pál nem is maga írta meg, hanem egyik vagy másik munkatársának (titkár-féle segítségének, „amanuensis”-ének) a gondjaira bízott: ezekkel ismertette a szükséghez képest a problémát, bőséges vázlat, még inkább gondolatmenet formájában közölte velük személyes mondanivalóját, de a végleges megszövegezés ezeknek a munkatársaknak a feladata maradt.
Végül arra is utalnunk kell, hogy a páli missziói és gyülekezetgondozó munka hosszabb időtartamot ölelt fel. Közben megtörtént az első és a második keresztyén nemzedék „őrségváltása”, és ez azzal járt együtt, hogy mások lettek a kérdések, más lett a egyház általánosan használt szókincse is. Így a régebbi átfogó páli pistis-fogalom helyét (ezt a fogalmat egyébként félre is értették, gondoljunk a Jakab-féle és a Pál-féle pistis-fogalom mesterséges és mesterkélt szembeállítására) – más, gyakorlatibb fogalmak foglalták el (eusebeia), és általában előtérbe nyomultak a keresztyén hit gyakorlati következményeit jelző szavak (sóphrosyné, epieikeia stb.). Megintcsak kétes értékű kísérlet a későbbi páli leveleket ezen az alapon szembeállítani a korábbiakkal, és megpróbálni ezeket elszakítani amazoktól.
Utolsóként a jánosi iratok csoportjáról kell szólanunk: ide tartozik a negyedik evangélium, a három jánosi levél és a Jelenések könyve. Bizonyos értelemben ellentétben a páli levelek nyelvével, Jánosról és nyelvéről azt mondhatjuk el, hogy ő görög nyelvhasználatában sem csinál titkot egy dologból: abból, hogy akkor is zsidóul gondolkozik, amikor görögül beszél vagy ír. Papi környezet hatása mutatkozik a negyedik evangélista nyelvén: sok nyomatékosító ismétlése (pl. 1,1; általában a prológus egészében, vagy az 1,20-ban stb.), súlyos ünnepélyes megfogalmazásai, olykor alig érthetően rejtélyes megnyilatkozásai mind erre vallanak. Jellemző rá, hogy ahol a héber nyelvtan reminiszcenciája ellentétbe kerül a görög nyelvtan biztosította lehetőségekkel, habozás nélkül a héber kifejezés mellett dönt, és ezt a görög nyelvtani szabályok teljes mellőzésével érvényesíti a görögben (pl. Jel 1,8: egó eimi… ho ón kai ho én kai ho erchomenos: az én praeteritumot teljesen úgy kezeli, mintha participium volna; hasonló a számos hina-szerkesztés: látszólagos célhatározó valójában okhatározó vagy egyszerű alanyi-tárgyi kijelentő mondat helyett stb.). A jánosi iratok görögségének a jellemzését tehát megintcsak nem akkor adjuk helyesen, ha az előzőekben megadott érték-skálán („alulról felfelé”) próbáljuk elhelyezni valahol, hanem akkor, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez a görögség nem osztható be a szokványos kategóriákba. Jánosról nem lehet azt mondani, hogy ne tudott volna jól görögül, hogy a koiné-nak ne lett volna nagyon alapos ismerője. A görög nyelv szabályait „megcsúfoló” szerkesztéseinek, kifejezéseinek nem ez a magyarázata. Egyszerűen fontosabbnak tartotta a sajátosan sémi gondolatvilág érvényesítését a koiné nyelvtani szabályainak megtartásánál, és ezt alapjában véve könnyen meg is tehette, mert az annyira sokarcú koiné világában ez még csak nem is tűnt fel.

Az újszövetségi görög nyelv egységes jellemvonásai

A felsorolt nyelvi rétegeken belül találunk természetesen olyan vonásokat, amelyek a bibliai görög nyelvre általánosságban jellemzők, mert jellemzők a kor görög nyelvée, a koiné-ra is.
Ilyen vonásként kell említenünk elsősorban azt a hangtani jelenséget, hogy – egyelőre a helyesírás többé-kevésbé változatlanul való megtartása mellett (nagyjában a klasszikus minták maradnak érvényesek) – a kiejtés elindul a változásnak abban az irányában, amelyet megtalálunk a középgörögben, és amelynek betetőződése a mai görög kiejtésre jellemző. A magánhangzók körében az itacizmus jelensége a legkirívóbb (tehát az é, ei, i, oi, y, yi hangok i-ejtése, amely természetesen megzavarja a helyesírást, úgyhogy a koiné-feliratokon gyakoriak az ilyenfajta „elírások”: pyein = poiein, de az újszövetségi görögségben számos jele van úgyszintén ennek a jelenségnek), ehhez hasonló az ai diftongus e-ejtése is (vö. az 1Kor 4,2 jól ismert szövegvariánsát: zéteitai – zéteite). A mássalhangzók körében a hehezetesek egyszerűsödése (ph, ch, th spiráns-ejtése), a zöngések lassú hehezetesedése és a torokhangok (g, k) lágyulása magas magánhangzók előtt – szintén olyan jelenségek, amelyek e kor görögségére már általában jellemzők. Mindenekelőtt pedig az eddigi szigorúan zenei hangsúlyt, amely élesen megkülönböztette a hangsúlyos rövid és a hangsúlytalan hosszú magánhangzót is, kezdi felváltani az erősségi jellegű hangsúly, amely hangsúlyosban csak hosszút, hangsúlytalanban csak rövidet ismer. Vagyis a klasszikus minták nyomán kialakított és általunk ma is használt ún. Erasmus-féle kiejtésmód a bibliai görögség korszakára nézve már nem érvényes töretlenül: bizonyos mértékű „idealizálást” jelent.
Az alaktanban a klasszikus nyelvhez, helyesebben ennek ión-attikai rétegéhez viszonyítva nincsen különösebben feltűnő változás. Az természetes, hogy az ión és az attikai formák egyrészt váltakozva jutnak előtérbe (pl. ión préssó, at. prattó, koiné prassó éppenséggel keveredést is mutat), de ezeken kívül más dialektusi formák is „divatossá” válnak a koiné-ban (pl. igen kedvelt aphiémi ige dór-ión-arkádiai perf. passivuma az apheóntai sou hai hamartiai „megbocsátáttatnak a bűneid” formulában). A kettősszám (dualis) mind a névszói, mind az igeragozásban eltűnik. A deklinációban a későbbi nagymérvű keveredésnek még alig találjuk nyomait, de az igeragozásban egyfelől alig van képviselve az optativus, másfelől az „igényesebb” igeragozási formák, így főképpen az ún. atématikus (kötőhangzó nélküli) ragozású igék általában tématikus mellékalakokat fejlesztenek ki a koiné-ban (pl. deiknymi, deiknynai mellett deiknyó, deiknyein, vagy histémi mellett a perf. hestéka alakból „visszaképzett” stékó, a histanai infinitivusból képzett histanó és a histasthai-féle alakokból képzett histaó, histó mellékalakok).
A mondattanban általában szintén nem találunk túlzottan nagy eltéréseket a klasszikus használattól: mint az eddigiekből is világos lehet, ezen a ponton függ leginkább az írók egyéni nyelvhasználatától, hogy vajon a mellérendelést kereső, sokszor sémitizmusok felé hajló egyszerűbb, vulgárisabb megfogalmazásokat keresik és használják-e, vagy élnek a klasszikus örökségnek azzal a változatosságával, amely az irodalmi szintű koiné-tól egyébként egyáltalában nem idegen.
Itt kell azonban még figyelmet szentelnünk egy olyan jelenségnek, amely a görög igeragozás körében ősidőktől fogva fennálló, a koinéba változatlanul átöröklődő és a mai görög nyelv konjugációs rendszerét is nagyjában meghatározó tényező: az a cselekvés háromféle állapotának (actio) éles megkülönböztetése. A görögben a cselekvés vagy beálló (instans) állapotú, tehát a készülődés, terv, szándék állapotában van, végső fokon eljut a megkezdés pontjáig; vagy folyamatos (imperfectum), tehát sem a kezdés, sem a befejezés mozzanatát nem hangsúlyozza, csak azt, ami a kettő közt van (tartósságot, ismétlődést, a cselekvés megkísérlését, gyakorítást stb.); vagy befejezett (perfectum), tehát a cselekvés befejezésének pontjáról és az ezt követően fellépő állapotról számol be. Erre a jelenségre azért kell felhívnunk külön is a bibliaismerők figyelmét, mert a bibliafordítások mindeddig eléggé mostohán bántak ezzel a szemponttal. Egy-két példán próbáljuk szemléltetni a mondottakat. Lk 8,40–56 Jairus leányának feltámasztásáról szól. Jairus azt közli Jézussal, mint a történetből kitűnik, hogy amikor hazulról elindul, leánya „halálán volt” (imperfectum: apethnésken 8,42). A házból érkező hírnők azt jelenti, hogy a leányka már „halott” (tethnéken, perfectuma bekövetkezett állapot jelzésére), nem érdemes fárasztani a Mestert. Jézus mégis megérkezik a házhoz, és ott először is azt jelenti ki, hogy a hírnök jelezte „állapot” felé a „kezdő lépés” nem történt meg (ouk apethanen, „nem halt meg” 8,53: a kezdőpont megjelölésére szolgáló praeteritum instans, azaz aoristos), és ez a teremtő erővel kimondott tagadó mondat van hivatva szemléltetni azt, hogy Jézusnak a halál fölött is hatalma van: számára a halottak élnek. Ugyanezt a három cselekvés-állapotot még számos más újszövetségi hely kapcsán van alkalmunk szemlélni, sőt: kötelességünk is minél gondosabban figyelembe venni. Amikor Mk 9,24-ben a beteg gyermek atyja így kiált fel: „Hiszek, Uram, segíts a hitetlenségemen!”, a görögben ezt olvassuk: pisteuó, imperfectumi formában, és ez nyilván azt jelenti, hogy az apának ebben a sajátos lelkiállapotában „szeretne hite lenni”, de segítségre van szüksége ahhoz, hogy ez meg is legyen. Amikor az ApCsel 4,4-ben azt olvassuk: polloi episteusan, akkor viszont nyilván arról van szó, amit így szoktunk mondani: „sokan hitre jutottak”. Jn 11,27-ben a perfectumi alak: pepisteuka viszont így fordítható: „nekem hitem van (arról), hogy te vagy a Krisztus…” A példákat szinte vég nélkül lehetne szaporítani, utalva közben olyanokra is, amelyeket az eddigi fordítás is figyelembe vett már (pl. imperfectum Mk 4,37: hóste gemizesthai to ploion „úgyhogy a hajó már-már kezdett megtelni”; aoristos 1Kor 4,8: chóris hémón ebasileusate „nélkülünk uralomra jutottatok”; perfectum az igen gyakori gegraptai „meg van írva” stb.). Egyszóval azt kell mondanunk, hogy szótárainkat, amelyek e változatos jelentés-árnyalatok közül csak egyet szoktak megadni, e ponton nagyon nagy leleményességgel kell használnunk (pl. apothnéskó = meghal, a szokásos szótárak szerint, valójában: imperf. haldoklik, majdnem meghal, halálán van; inst. meghal, átlép az életből a halálba; perf. halott, „meg van halva”).


Az újszövetségi görög nyelv sémitizmusai és biblicizmusai

Már említettük az első három evangélium nyelvével kapcsolatosan, hogy az újszövetségi nyelvben a környezet arám nyelvének, az ószövetségi héber nyelvnek és általában az ószövetségi gondolkozásmódnak, az Ószövetség gondolatvilágának a lecsapódásaival találkozunk. Arra is céloztunk, hogy az újszövetségi nyelv ezek közül sokat már készen kapott a LXX görögségéből (szeptuagintizmusok), mások onnan erednek, hogy az első három evangélium alapjául szolgáló hagyományanyag a hagyományozás első fokán arám nyelven élt. Nyilvánvalóan hatással volt az arám anyanyelvű, de görögül beszélő újszövetségi írókra arám anyanyelvük számos reminiszcenciája, de hatással volt rájuk a Palesztinában beszélt sajátosan sémi színezetű görögség (Judengriechisch, zsidó-görög) sok sajátossága is.
Ezek közül a sajátosságok közül a legkevésbé jelentősek az arámból vagy héberből átvett szavak. Sokkal fontosabbak a magasabb nyelvtani körben mozgó jelenségek, így pl. a mondatszerkesztés sémi sajátosságai. Ezek közül a legjellemzőbb az, hogy az állítmány az egyébkénti görög szokással ellentétben a mondat elejére törekszik (Mk-nál olykor különösen feltűnő ez), és ezzel sajátos feszültséget ad az egész mondatnak; vagy az a jelenség, hogy igen gyakorivá válik az újszövetségi nyelvben az ún. nominális mondat, vagyis az olyan mondat, amelynek nincsen igei állítmánya (Mt boldogság-ígéretei mind ilyenek: makarioi hoi eirénopoioi stb., vö. a LXX zsoltárkezdeteit: makarios ho anér). Hasonlóan jelentős bizonyos állandó bibliai fordulatok átvétele, így főképpen a fölös participiumokkal való szerkesztés (apokritheis eipen, apekrithé legón, esetleg kapcsoló kötőszóval szerkesztve: apekrithé kai eipen, egyébként a legón participium ilyen használata annyira kiterjed, hogy számos esetben üzenést is jelent, vagy levél tartalmát is vezetheti be; mindez a héb. wajjó’mär lé’mór alaptípushoz hasonló szerkezetek mintájára). Hogy ez mennyire bibliás veretet ad az újszövetségi elbeszélésnek, azt akkor vesszük észre, ha a régebbi fordításokat összehasonlítjuk azokkal a modern fordításokkal, amelyek már nem fordítják szó szerint ezt a fordulatot, hanem vagy mellőzik, vagy körülírják. Az, persze, más kérdés, hogy a mai embernek kezébe adhatunk még olyan fordítást, amely tele van effajta idéző formulákkal („felele Jézus és monda néki…”). Ide tartozik két már említett és idézett jelenség: a kai kötőszó sokrétű használata, és az egeneto bevezető formula elbeszélések élén vagy újabb fordulatok bevezetésére (héb. wajjehí, a görögben többféle vonzattal: infinitivuszos szerkezettel, mellérendelő mondattal kai kötőszóval vagy anélkül). Van egy néhány olyan jelenség, amely határeset a sémitizmusok körében, mert kimutathatóan megvan a sémi hatástól független görögségben is, de az újszövetségi nyelvben a sémi ösztönzés nyomán terjed el sokkal szélesebb körben a szokottnál (pl. az en prepozíció eszközhatározói vagy módhatározói használata: en tó emó haimati „az én vérem által”, a héberben a be- prepozíció használatos ilyen értelemben, de a jelenség görög is; vagy a prostithémi infinitivusszal való kapcsolása, ebben az értelemben: „folytat vmit, tovább csinál vmit”, a héb. jáśaf használatához hasonlóan, de ez is görög nyelvi jelenség is).
Igen jelentős az arám-héber szemlélet átvételéről tanúskodó kifejezések egész sora. Gondolhatunk itt olyan egészen egyszerűekre, mint az ég vagy menny többes számú megjelölése (hoi ouranoi a héb. šámajim mintájára), gondolhatunk a már említett basileia tón ouranón kifejezésre, vagy az ugyancsak említett passzívumokra, amelyek mögött cselekvő alanyként a ki nem mondott Isten-név húzódik meg. Egyik nagyon jellegzetes sémitizmus (a héberben éppen úgy otthonos, mint az arámban) a hyios-kapcsolatok jelentkezése: ezekben a hyios tipikus megjelölés, a valamihez vagy valakihez való tartozást jelöli, genitívusszal szerkesztve (a héb. ben- és az arám bar- előtaggal szerkesztett megjelölések mintájára, pl. hyioi tou nymphónos szó szerint „a menyegző fiai”, voltaképpen „lakodalmasok, násznép”). Ezek között a legjellegzetesebb a hyios tou anthrópou „Emberfia”, Jézus messiási önmegjelölése (héb. ben-’ádám, arám bar-’änáśá’, bar-náśá’).
A példák számának szaporítása helyett vessük fel a döntő kérdést, ezen a ponton: milyen viszonyban van az újszövetségi iratok fogalom-világa és szókincse az ószövetségi fogalom-világgal és szókinccsel. A klasszikus görögségen nevelkedett nemzedékek teológusai ösztönösen vagy tudatosan igen gyakran az antik görögség fogalomvilágából és szókincséből indultak ki, amikor az Újszövetségről volt szó. Ez azzal is összefügg, hogy ennek a görögségnek a tanulásával kezdték (számos országban kezdik még ma is) a görög nyelv megismerését, és későbben, az Újszövetséggel foglalkozva is ez határozta meg szemléletüket. Az újszövetségi iratok fogalom-világát, szókincsét és egész gondolatvilágát is úgy próbálták megközelíteni és megérteni, hogy mindezek kialakulásában a hellénizmusnak tulajdonítottak szinte kizárólagos, de legalábbis döntő jelentőséget. Erre visszahatásként alakult ki azután egy olyan nézet, amely viszont az újszövetségi szókincsnek az Ószövetségben gyökerező elemeit egyszerűen és olykor mechanikusan is a megfelelő ószövetségi fogalmak és szavak „ideogrammatikus” megfelelőinek tekintette. Kétségtelen, hogy ez az utóbbi nézet jár hasonlíthatatlanul közelebb az igazsághoz, mint az előző, de mereven és gépiesen ezt sem lehet alkalmazni. Minden egyes szó értelmének, az általa jelölt fogalommal való kapcsolatának kutatása egy önálló darabja a művelődéstörténetnek: az etimológiában nem a fantázia szülte lehetőségek adják az igazi megoldást, hanem a történeti ismeretek.
A helyzet ebben a kérdésben az, hogy az újszövetségi szincs tetemes része valóban a LXX-en át az Ószövség héber szövegére megy vissza. Számos esetben még véletlenül sem lehet etimológiai megfelelést találni a héber és a neki megfelelő görög fogalom, illetve szó között. A LXX fordítói általában úgy jártak el, hogy a héber szónak megkeresték a maguk görög környezetében a gyakorlati értelemben vett megfelelőjét, és ezt használták a héber szó jelezte fogalom megjelölésére. Példánk lehet rá az ekklésia szó, amely többnyire a héb. qáhál vagy hédáh szavak megfelelője: ezek a héber szavak az időről időre összehívott népgyűlést jelentették, amelynek tagjai egyúttal Izráel vallási értelemben is teljes jogú tagjai voltak, tehát Izráel „gyülekezete”. Ennek a görögben az ekklésia szó felelt meg, amely még az Újszövetségben is jelent „népgyűlést” (Izráel népgyűlését az ApCsel 7,38-ban, pogány népgyűlést az ApCsel 9,32kk.-ben), de az említett oknál fogva a LXX nyomán jelentése átment az ún. „konkrét helyi gyülekezet”, majd az egész egyház fogalmának jelölésére (gyülekezet és egyház között az újszövetségi nyelv nem tesz különbséget). Etimológiai megfelelésről nincs szó, az is csupán etimológiai játék, ha az ekklésia szót az ekkalein igéből akarjuk közvetlenül levezetgetni, mert nem ez a születésének a hiteles története. Ha etimológiai kapcsolódást keresünk a két héber fogalom és a görög megjelölési lehetősége között, akkor a synagógé-hoz jutunk el, mert ez tartalmazza a héber szavakhoz hasonlóan az összegyülekezés mozzanatát. A teológiai kulcsszavak kérdésében már nem ilyen egyszerű a helyzet (chäsäd, ’ämunáh, cedáqáh stb.): a LXX „funkcionálisan” fordít, és végeredményben értelmező fordítást ad (így csak az esetek többségére nézve, de nem általános érvénnyel jelölhető meg az említett három héber szó görög megfelelőjeként az eleos vagy eleémosyné, a pistis és a dikaiosyné), az újszövetségi szóhasználat pedig sok esetben teljesen eltávolodik ettől a helyzettől. Bizonyos szavakra nézve számolnunk kell azzal, hogy bár héber szavak megfelői, mégis az újszövetségi nép, az Egyház életében az egyház új környezete, az új életviszonyok között tartalmuk új vonásokkal bővül (pl. a héb. häbäd „rabszolga, szolga” görög megfelelője részint a pais, részint a doulos, viszont a doulos asszociálja a rabszolgaság itnézményének a római jogból ismert vonásait is, így Pálnál ezzel a jelentésbővüléssel mindig számolni kell, amikor a doulos szót teológiai fejtegetéseiben nem tulajdonképpeni értelemben használja, pl. az embernek a bűnhöz vagy Krisztus való viszonyát akarja vele megvilágítani).
Az Újszövetség irodalomtörténeti vonatkozásai.

Az Újszövetség iratainak felosztása műfajuk szerint

Már láttuk, hogy az Ószövetséggel ellentétben, amely a héber nyelvű irodalom kiindulópontja, egyedüli tápláló talaja és középpontja is, az Újszövetség a görög nyelvű irodalom óriási területén belül csupán egy kicsiny helyet foglal el, még az egész őskeresztyén irodalom hozzászámításával is, és az a görög irodalom, amelyben így elhelyezkedik, képviselőinek túlnyomó többségében egészen más természetű is, mint az Újszövetség és iratai. Ha az Újszövetségben található műfajok egy része nem is ismeretes a profán görög irodalomban, annak akkor is megvan a lehetősége, hogy az újszövetségi iratokat műfajuk szerint osztályozzuk. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az ószövetségi iratok beosztásának az Újszövetségre való alkalmazását, amely szerint három iratcsoportot különböztetnénk meg: történeti, tanító és prófétai iratokat, – nem tartjuk járható útnak, egy ilyen skéma mechanikus alkalmazása erőltetett megoldás. Gondoljunk csak arra az egyetlen dologra, hogy ilyen módon az evangéliumok és az ApCsel egy műfajhoz tartoznék, a páli leveleket pedig minden további nélkül egyszerűen tanító könyveknek kellene minősítenünk.
A helyes szempontú osztályozás négy csoportot különböztet meg: az evangéliumokat (ezeket semmiképpen nem lehet történeti, még elbeszélő könyveknek sem nevezni), az acta-kat (ezt a műfajt a kánonban egyetlen könyv, az ApCsel képviseli), a leveleket (epistola-k, ezek körén belül joggal szerepelnek különféle természetű levelek, mert ilyen különbségeket a levél irodalmi műfaja mindig is ismert és elismert), és végül az apokalipsziseket (ebből a műfajból szintén egyetlen kánoni irat szerepel az Újszövetségben). Az Újszövetséggel kapcsolatos irodalomtörténeti kérdéseket és vonatkozásokat ezek szerint a műfajok szerint szeretnők a következőkben röviden taglalni.


Az evangéliumok irodalomtörténeti problémái

Ezen a műfajon belül külön kell vennünk a három első evangéliumot, és külön kell tárgyalnunk a negyedik evangélium irodalomtörténeti kérdéseit.
A három első evangélium Griesbach J. J. német biblikus óta a szinoptikus jelzőt viseli, ő ui. kiadta e három evangélium párhuzamos helyeinek áttekintését, szinopszis címmel. Így ez a jelző azt fejezi ki, hogy ezt a három evangéliumot párhuzamosan lehet és kell is tanulmányozni. Irodalomtörténeti tekintetben ezek az evangéliumok az alapjukul szolgáló hagyományhoz (tradicíóhoz) való viszonyuk kérdését vetik fel. Jézus tetteiről, szavairól és életének jelentős eseményeiről az ősegyházban, az ősgyülekezetből kiindulva egy bizonyos hagyomány forgott közszájon. Ez a hagyomány a Szentlélek kitöltetésétől datálható: előbb is voltak ugyan hírek, amelyek Jézusról elterjedtek, ilyenekről az evangéliumok is szólnak, tudjuk, hogy Jézus ellenfelei is terjesztettek róla híreket. Ezeket azonban nem számíthatjuk az evangéliumok alapjául szolgáló hagyományhoz, mert ezek nem Jézus Krisztus messiási munkája egészének a helyes megértéséből fakadtak. A hagyomány eleme csak a Jézus Krisztusról való bizonyságtevő beszéd lehet. A hagyomány először kisebb egységekből állt, szóbeli hagyomány volt, minden ilyen kisebb egység az igehirdetés igényével lépett fel, és ennek a hagyománynak a hordozói a szem- és fültanúk vonltak. A hagyományt az apostoli kör ápolta, az egész hagyomány nem egyetlen egyén birtoka, nem is egyetlen egyén élménye, hanem az egész egyház közkincse, a szemtanúk összessegének is közös bizonyságtétele volt. Jézus Krisztus visszajövetelét az ősgyülekezet és az ősegyház is ekkor még egészen közeli időre várta, ezért senki sem gondolt arra, hogy ezt a hagyományt írásban kellene rögzíteni. Viszont már a szóbeli hagyományban megindulhatott egy bizonyos egységesedési folyamat: több kisebb hagyomány-részlet állandóan kapcsolódott (két-három történetet mindig egymásután beszéltek el, egy néhány jézusi tanítás lassan egy összefüggő beszéddé lett), így ezek lassanként állandósult formában egy nagyobb egységet alkottak. Azt világosan kell látnunk kezdettől fogva, hogy a hagyomány nem az események krónikás vagy naplószerű, életrajzi vagy annálisztikus rögzítésének az igényével alakult ki, hanem igehirdetés kívánt lenni (kérygma), amelyben a hívő ember a Názáreti Jézust Isten megváltó Krisztusának vallja, és az ő tanításaiban, életének eseményeiben és messiási tetteiben megoldást talál élete egészére, de kézzelfogható részletkérdéseire nézve is. Ezért az is természetes, hogy a hangsúly Jézus életén belül kezdettől fogva a szenvedéstörténetre esik. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ez foglalta el a hagyományban mennyiségi tekintetben a legnagyobb helyet, hanem azt is, hogy a hagyománynak minden elbeszélése mintegy sub specie passionis, a szenvedés – és természetesen a feltámadás – jegyében formálódott meg.
Amikor az egyház gyülekezetei és tagjaik előtt világossá vált, hogy Jézus Krisztus visszajövetele nem történik meg az első nemzedék életében, amikor ennek a nemzedéknek a tagjai egyre nagyobb számban elköltöztek az élők sorából, akkor a gyülekezetek körében kezdett egyre inkább problémát jelenteni a szóban élő hagyomány rögzítésének a feladata. Így nyilván egyre inkább kezdték hozzáértő keresztyének írásban megfogalmazni a hagyomány kisebb-nagyobb egységeit, elbeszélés formájú hagyomány-részletek (diégésis-ek, ld. Lk 1,1kk.) születtek meg egyre nagyobb mennyiségben, és ezeket kézről kézre adhatták a gyülekezetekben. Ez nem jelentette azt, hogy ezzel párhuzamosan ne élt volna még sokáig a szóbeli hagyománynak számos olyan eleme is, amelyet nem rögzítettek írásban. Egy még későbbi időben, a hagyományozás harmadik fokán, megkezdődött ezeknek a diégésis-eknek a gyűjtése és terjedelmesebb művekben való összefoglalása. Az ilyen nagyobb terjedelmű műveknek két típusa gondolható el: a kezdetlegesebb az, amely a hagyomány elemeit egyszerűen egymás után helyezi, így őrzi meg; a fejlettebb forma az, amely valamilyen egységesítő keretbe igyekszik foglalni az összegyűjtött elemeket. Ez az utóbbi módszer igen jól ismert és közkedvelt megoldás a kor irodalmában, így nyilvánvalóan kínálkozó, és „korszerű” megoldás is, az evangéliumi hagyomány esetében. Ezt a megoldást választja Márk evangélista: az egységesítő „keret” (Schmidt K. L. német biblikus vezette be ezt a megjelölést az evangéliumi hagyomány kutatásában) Jézus Krisztus élete. Ez azt jelenti, hogy Jézus életének nem életrajzi szerepe van a hagyomány ilyen összefoglalásában, ezért nem is gondolhatunk arra, hogy az életrajzi adatok minden esetben történeti pontosságúak. Egyszóval: Jézus tettei (Mk-nál ez áll az első helyen, mint láttuk), Jézus szavai, életének eseményei – mindezek igehirdetések – belefoglalva Jézus életének keretébe, úgy, hogy a hangsúly a szenvedéstörténetre esik: ez a meghatározása annak a profán irodalomban teljesen ismeretlen műfajnak, amelyet evangéliumnak nevezünk. Az evangélium szó, amely eredetileg a Jézusról szóló bizonyságtételt tartalmilag jelölte, mostmár műfaji jelentést is kap, majd későbben a szokás szerint jelöli az e műfajkeretén belül elhelyezkedő egyes iratokat is. A kezdetlegesebb gyűjtemény-típust egy Mt és Lk alapján feltételezett mű képviseli, amelyről az óegyházi hagyomány (Papias) is említést tesz: ez Jézus szavait tartalmazza, valószínűleg mindenféle összefoglaló keret nélkül egymás mellé állított kisebb-nagyobb egységekben, szerzője az a Máté lehetett, akiről az első evangéliumot nevezte el a hagyomány („a Máté írása szerint való” evangélium, tehát nem jelent föltétlenül szerzőséget). Az első három evangélium kialakulását ilyenformán az ún. kétforrás-elmélet, amelyet ma is általánosan elfogadnak, így rajzolja meg: először keletkezett Mk, vagy a most előttünk levő Mk-nak valamilyen ősibb formája (Ős-Márk). Ezt forrásul használta Mt és Lk egyaránt, ők azonban feldolgozták hozzá a Papias említette Máté-féle forrást (beszéd-forrás, Logia, a német Quelle = forrás szó nyomán a német nyelvű irodalomban rövidítése: Q). Ezenkívül Mt, de különösképpen Lk önálló anyagot is tartalmaz, bizonyos nyomokból pedig némelyek arra is próbálnak következtetni, hogy Mk is ismerte és figyelembe vette a Logia-forrást. Lk önálló anyagának tekintélyes része a 9,51–19,27 között helyezkedik el: ezt az anyagot Lukács részint diégésis-ekből gyűjthette, részint a tovább élő szóbeli hagyományból, amellyel palesztinai időzése során találkozhatott. A gondos kutató itt is megmutatkozik benne: mindenesetre Mt-val együtt evangéliuma vázlatául ő is Mk-ot használja, így az új anyagot nem tudta hol elhelyezni. A galileai események között éppen úgy nem lett volna helye, mint a jeruzsálemi időszakban, de történetírói lelkiismeretessége sem engedhette meg Lukácsnak, hogy ezekben a részekben helyezze el. Így a kettő közé teszi ezt az anyagot, amely az egész evangélium anyagának mintegy egyharmada, és így keletkezik a „nagy betoldás” (szokás úti elbeszélésnek vagy samáriai fejezetnek is nevezni).
A negyedik evangélium egészen más kérdéseket vet fel irodalomtörténeti tekintetben, mint az első három. Nyilvánvaló, hogy szemtanú az evangélium írója, az is nyilvánvaló, hogy ilyen módon mindenütt az alaprétegből veszi anyagát, azonban ennek az anyagnak a megfogalmazása későbbi, mint a szinoptikusoké. Egyébként a szinoptikusokkal alig-alig mutat valamiféle párhuzamot, sok ponton úgy tűnik fel, hogy kiigazítja a szinoptikusok adatait (érdekes, hogy Mt nevezi biblos geneseós-nak könyvét, de Jn kezdi a Genezis első szavaival: en arché, a héb. beréšít fordítása, amely Mózes első könyvének a héber címe is; kiigazítja Jézus megfeszítése időpontjának a meghatározását is; végül különös módon csak ő említi a 2,19-ben Jézusnak ezeket a szavait: „Romboljátok le a templomot, és én három nap alatt felemelem!” – de ő Jézus kihallgatása során nem szól arról, hogy a tanúk ezt a mondatot idézik; míg Mt 26,61; Mk 14,58 a kihallgatás során a hamis tanúk szájába adja eltorzítva ezt a jézusi szót: „Lerombolom a templomot, és… felépítem” – ők viszont sehol nem tesznek említést erről a jézusi szóról és ennek helyes formájáról az evangéliumban), és számtalanszor közöl olyan eseményeket, amelyekről a szinoptikusok egyáltalában nem tudnak (pl. a samáriai asszony története, a bethesdai beteg meggyógyítása stb.). Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az evangélium eredeti, és nincsenek forrásai. Csuán az okoz problémát, hogy míg a szinoptikusokból Jézus messiási munkássága egy esztendőre tehető, és ennek az évnek a végén áll egy jeruzsálemi tartózkodás, addig Jn-ból egészen más képet kapunk. Döntően fontos az is, hogy a templom megtisztítását Jn az evangélium elejére helyezi, a szinoptikusok az utolsó, jeruzsálemi időszakba. Ezt némelyek azzal hidalják át, hogy Jn nem alkalmazkodik a szinoptikus életrajzi kerethez, csupán az a célja, hogy igehirdetés-gyűjteményt adjon. Van olyan feltevés is, hogy az evangélium egyes részletei külön lapokra voltak írva, és ezek a lapok az idők folyamán felcserélődtek: ez mindenesetre elég képtelen feltevés, és csak feltevés. Annyi világos, hogy Jn-ban a szenvedéstörténetnek minden más fölé magasodó jelentősége világosan látszik: erre az evangéliumra áll az egyik biblikusnak az a meghatározása, hogy „az evangéliumok hosszú szenvedéstörténetek rövid bevezetéssel”. Már a kánai menyegző elbeszélésében szó van arról, hogy „még nem jött el az ő órája”, és ez azt jelenti, hogy viszont már nem sok idő választja el ettől. Az kétségtelen, hogy a 21. rész már nem az evangélium írójának, hanem tanítványainak a műve: lehet, hogy mesterük halála után ezek simították át az egész evangéliumot is.

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv

Lukács evangéliuma mellett Lukács kétkötetes művének a második könyve. Műfaji tekintetben mégis külön kell választanunk a két könyvet: ezt tette már a kánont alkotó egyház is akkor, amikor János evangéliumát a két könyv közé iktatta, és az ApCsel-nek így önálló helyet biztosított a kánonban. Arról már szóltunk, hogy Lukács munkamódszere között mi a különbség az evangéliumban és az ApCsel-ben. Most arról kell szólnunk, hogy Lukács e két könyv között tervszerűen létesít kapcsolatokat is: ami az evangéliumban Jézussal ígéretesen történik, az az egyházban a beteljesedés és a Jézusra való visszautalás fokán és formájában jelentkezik az ApCsel-ben (a legbeszédesebb példa az, ahogyan Lukács István vértanúhalálának ábrázolásában mozzanatról mozzanatra utal Jézus kereszthalálára, ezzel azt fejezi ki, hogy István halála „Jézus-típusú” halál, valóban mártírium). Még egy másik irodalomtörténeti kérdés vetődik fel az ApCsel-re nézve: az, hogy voltak-e a könyvnek forrásai vagy nem. Többen feltételeznek forrásokat azon az alapon, hogy Lukács az eseményeket hol harmadik, hol többes szám első személyben beszéli el. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy Lukács, a lelkiismeretes történetíró, pontosan be kíván számolni arról: mely események azok, amelyekben személyesen is részt vett, és melyek azok, amelyekről mások beszámolói alapján tudósít. Mindebből arra következtethetünk, hogy Lukácsnak az ApCsel megírásában számos szóbeli és írásbeli forrása lehetett, de olyan értelmű forráshasználatot nem feltételezhetünk az ApCsel-vel kapcsolatban, mint amilyenről a szinoptikusok esetében szólhattunk.

Az újszövetségi levelek

között első helyen említjük azokat, amelyek konkrét gyülekezetekhez szóló, valóságos, tehát a gyülekezet és a levélíró között fennálló eleven, levélváltásban is megnyilvánuló, személyes kapcsolatból születtek, elküldött, elolvasott levelek is voltak. Az más kérdés, hogy ezeket a leveleket a gyülekezetek részint a levélíró intézkedése alapján, részint e nélkül is, tovább adták egymásnak, gyűjtötték és a gyülekezeti istentiszteleteken olvasták, sőt magyarázták is. Ilyen levelek Pálnak a római, a korinthusi, a galáciai, a filippibeli, a kolosséi, a thessalónikai gyülekezetekhez, illetve gyülekezet-csoportokhoz (Galácia!) írt levelei. Azt a kérdést most nem érintjük, hogy ezeknek a leveleknek a megfogalmazásában tetemes különbségek vannak (a Róm a legelvontabb, az 1Kor a leggyülekezetibb, a 2Kor a legszemélyesebb, a filippibeliekhez írt levél a legkiegyensúlyozottabb levele Pálnak). Arról sem szólnánk, hogy az 1–2Kor a biblikusok közül sokakban azt a kérdést tartotta ébren, hogy valóban ez-é a levelek eredeti formája, amelyben most előttünk állanak. Mi arra a feltevésre hajlunk, hogy a sokak által különálló egységeknek tartott levél-részletek valójában nem azok, az egyenetlenségek csupán a diktálás tényéből adódnak. A levelek egy másik csoportja személyekhez írt levél, ezek az ún pásztori levelek (1–2Tim, Tit). Magánszemélyhez írt levél a Filemon levele is, ez egy egészen konkrét üggyel kapcsolatos, de annyiban nem „pásztori” levél, hogy ez az ügy nem a gyülekezetek irányítását érintő kérdés, hanem egy szökött rabszolga visszafogadására irányuló kérés. Különleges helyet foglal el a páli levelek közt az Efézusi levél: ez körlevél volt, valószínűleg azért maradt ránk ezen a címen, mert az efézusi példányról készültek a későbbi másolatok. A Zsidókhoz írt levélről mondtuk, hogy levélformájú igehirdetés vagy teológiai értekezés. Az ún. katholikus levelek (egyetemes, régebbi nevükön közönséges levelek) nem konkrét gyülekezetekhez írt valóságos levelek, hanem a keresztyénség nagyobb csoportjához, esktleg éppen az akkori egyetemes keresztyénséghez intézett levélformájú tanítások és intelmek (Jak, 1–2Pt, Júd, 1–3Jn).

A Jelenések könyve

a jánosi irodalom és az egész újszövetségi irodalom betetőzője, záróköve. A profán görög irodalomban az apokalipszis műfaja nem ismeretes, annál inkább vannak azonban párhuzamai a zsidóság vallásos irodalmában. Az apokalypsis, „titkok leleplezése”, eleve arról beszél, hogy ígéretek beteljesedéséről, a világ története beteljesedésének végső titkairól, e titkok megnyílásáról olvashatunk ezekben a könyvekben. Valóban így áll a dolog János Mennyei Jelenéseinek könyvével is. Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelének eseményeiről beszél a könyv. Azt azonban nem lehet mondani róla, hogy kíváncsian próbál titkokat feszegetni, vagy azt gondolja, hogy emberi szóval valóban matematikai vagy geometriai pontossággal lehet ábrázolni ezeknek a titkoknak a kibomlását. Nem szabad semmiféle időrendet látnunk a könyv eseményeinek a rendjében: az egész elbeszélés sokkal inkább bizonyos istentiszteleti, liturgikus keretben játszódik le. Azután nem tudjuk eldönteni azt a kérdést, hogy vajon a könyv képanyaga vallástörténeti alapon magyarázható-e meg, vagy kortörténeti jellegű. Az utóbbi ellen szól az, hogy ez esetben Babilón ábrázolását Rómára kellene vonatkoztatnunk, már pedig szemmellátható, hogy itt a könyv írója egy olyan városról szól, amelyben minden démoni vonás összehalmozódik, ítéletében éppen azért végleges szó hangzik el a világot rongáló antikrisztusi lélek ellen: ilyen város pedig nem lehet földi, evilági város, hanem túl van ezen. Egy dolog azonban bizonyos, és ezért van helye a Jelenések Könyvének a kánonban: a könyv azért szól a jövőről, hogy a jelenben útbaigazítsa Krisztus egyházát. A keresztyén apokaliptika tehát prófétai jellegű.

Az újszövetségi kánon kialakulása

Az újszövetségi Szentírás 27 könyvének gyűjteménye úgy áll előttünk, mint újszövetségi kánon, vagyis mint Isten Lelkétől ihletett iratok gyűjteménye, amelyek egy bizonyos (kijelentési) korszakban keletkeztek, bizonyos „normának” megfelelnek, amelyekhez sem hozzátenni nem lehet semmit, sem belőlük elvenni nem lehet: szövegük maga is a szónak egy bizonyos értelmében lezárt és érintetlen.
Az újszövetségi kánon kialakulásának első indítéka az, hogy már az ószövetségi nép életéhez hozzátartozik választottságának feltételeként az, hogy vannak kánonikus szent iratai (palesztinai és hellénista ószövetségi kánon). További ösztönzést jelent az újszövetségi kánon kialakulása szempontjából az, hogy amikor az első idők egyháza ráébred: Krisztus visszajövetele még várat magára (vö. 2Pt 3,1kk.), akkor egyre inkább szükségesnek látja az Úr Jézus Krisztus és az első idők egyháza életére vonatkozó dokumentumok írásba foglalását, majd összegyűjtését. Így számos őskeresztyén irat születik meg, amelyek valamennyien az egyház és gyülekezetei számára akarnak segítséget nyújtani istentiszteleti életének helyes megélésére, kegyességének tiszta kialakítására, a Krisztus ismeretében való helytállásra és gyarapodásra. Ezek az iratok nagyon sokfélék és értékükben is különböznek egymástól. A helyes és tiszta gyülekezeti hittudat válogatja ki ezekből az iratokból azokat, amelyek az első időkre vonatkozó szóbeli, majd később írásban is megfogalmazott vagy mindjárt eleitől fogva írott formában jelentkező hagyományt tartalmazzák, és amelyek alkalmasak arra, hogy a gyülekezetek életét építsék. Elutasítják a helytelen, legendás, theurgikus kegyesség irányában elhajló, téves szemléletű iratokat, és csak azokat hajlandók elfogadni, amelyek helyes, lényegében történeti módon értékelik a Krisztus korában és az első egyház idejében történt döntő, kijelentés-jellegű eseményeket. A kánonalkotás tehát válogatási folyamat, a kánonivá vált könyvek nem azért kánonikusak, mert belekerültek a kánonba, hanem azért kerültek bele a kánonba, mert szemléletük kánonikus. A kánonon kívül maradt iratokat nevezzük apokrifusoknak (ezek közé azonban csak azokat számítjuk, amelyek ugyanarra az első időkből való hagyományanyagra reflektálnak, mint a kánoni iratok, csak nem kánonikus módon: apokrifus evangéliumok, acta-k, levelek és apokalipszisek; nem számítjuk közéjük azt az irodalmi kört, amely már a kialakult vagy legalábbis kialakulóban levő, a gyülekezet életében egyre inkább meggyökerező kánon irataira reflektál: ez az ún. apostoli atyák irodalmi köre, ezek iratait is szokás apokrifus néven emlegetni). A kánonalkotás folyamata, mint említettük, az egyház életében lejátszódó folyamat, sok esetlegesség vagy véletlen, sok ingadozás és bizonytalanság közepette, ha emberi módon nézzük. Hitünk szerint azonban az egészséges gyülekezeti hittudaton át maga Isten Szentlelke végezte munkáját akkor, amikor a kánon az egyház élében kialakult.
A kánon kialakulásával azután a nyugati és a keleti egyházfél egyaránt behatóan foglalkozik. A legelső olyan intézkedés, amely e tekintetben a kánon alakulására nézve fennmaradt, Athanasius, alexandriai püspök 39. sz. pásztorlevele Kr. u. 367-ből ez tartalmazza a kánon mai 27 iratát, rajtuk kívül egy néhány más iratot is, és először használja itt említett értelemben magát a kánon fogalmát is.
Mindenesetre két dolgot kell a kánon kialakulási folyamatával kapcsolatosan megjegyeznünk: az egyik az, hogy a kánon kialakulását igen nagy mértékben sürgeti a korán kialakuló eretnekségek egész jelentős sora (az első voltaképpeni „kánonalkotó”, Markion, maga is eretnek-„egyház” alapítója, de rajta kívül gondolnunk kell főképpen a gnózisra, a montanizmusra és a Kérinthosz-féle eretnekségre: az egyháznak nagy szüksége van arra, hogy „kánoni” irataira támaszkodva vehesse fel a harcot a tévtanításokkal). A második dolog az, hogy a kánon kérdésével egészen másként foglalkozik a keleti és a nyugati egyházfél: a keletiek általában inkább azt kutatják, hogyan áll a kánon fogalma a gyülekezetekben (lévén náluk egyforma súlyú tényező az egyház tanítói „hivatala” és az ún syneidésis ekklésiastiké, vagyis az egyházi közvélemény; ez tapasztalható Eusebius Historia Ecclesiastica c. művének a kánonról közölt adataiban). A nyugatiak viszont első perctől kezdve az intézkedés igényével, a szabályozás magatartásában foglalkoznak a kánon kérdésével: nyugaton, a római egyházban a püspökök, majd a zsinatok azt kívánják meghatározni, hogy mely könyvek alkalmasak az egyház istentiszteletén való használatra, melyekben van „heterodoxia”. Voltaképpen ezt tükrözi Athanasius említett püspöki körlevele is. Viták főképpen a Zsidókhoz írt levél és a Jelenések könyve körül vannak, az előbbit a nyugati, az utóbbit a keleti egyházfél nem akarja elfogadni kánoni iratnak, de a keleti és nyugati egyházfélnek a krisztológiai vitában keresett egysége megoldja a kérdést (a 4. század vége felé a Zsid egyre növekvő tekintélyre tesz szert nyugaton, míg a Jel voltaképpen sohasem válik igazán kánoninak tekintett irattá keleten). Hasonló a helyzet a katolikus levelek némelyikénél is, úgyhogy általában azt mondhatjuk: az a helyzet, amely voltaképpen már a 2. században kibontakozott nagy vonalaiban és döntően a kánonra nézve (Muratori-töredék), a 4. század végéig nagyjából le is záródik. A reformáció kora vet fel még majd problémákat (Luther), ezek azonban legfeljebb arra vonatkoznak, hogy egyik újszövetségi könyv a gyülekezet életében nem ugyanott foglal helyet, mint a másik, de eltúloznunk ezeket a különbségtételeket nem szabad (Luther sokat idézett mondata, amelyet Jakab leveléről elmond: eine recht stroherne Epistel und hat keine evangelische Art an sich, – csak arra vonatkozik, hogy ő Jakab levelét a hit által való megigazulás vitájában nemigen használhatta fegyverül, annál inkább idézi és használja tanítását a gyülekezetekhez intézett erkölcsi tanításban, kátéjában).

Az Újszövetség szövegének története és kutatása.

Míg az Újszövetség kánonjának kutatása az időben előre halad, és azt keresi, hogy az őskeresztyén iratok nagy sokaságából hogyan válogatja ki az élő gyülekezetek egészséges hittudata által Isten Szentlelke a kánon iratait, addig a szövegtörténet egy ellenkező irányú utat jár. Maga előtt találja ui. az újszövetségi iratok nagyszámú kéziratait (72 papirusztöredéket, 242 ún. majuszkuláris, nagybetűs kéziratot, 2570 későbbi, ún. minuszkuláris, kisbetűs kódexet, továbbá 1909 lekcionáriumot és florilégiumot, vagyis szövegrész-gyűjteményeket), és ezekből igyekszik – a történelemben visszafelé haladva – következtetni az elérhető legrégibb és leghitelesebb szövegre. Ezt a munkát először is az teszi szükségessé, hogy egyetlen újszövetségi irat sem maradt fent eredetiben (autographon formájában). Kétségtelen, hogy az újszövetségi szöveg kéziratos hagyományozása kedvezőbb, mint a ránk maradt ókori szövegeké általában. Csupán annyi a probléma, hogy az iratok keletkezése (1. század) és legrégibb kézirataik hagyományozása között (3–4. század) egy olyan időszak telt el, amelyben az újszövetségi kézirat egyre kiterjedtebb területen élt a gyülekezetben, így mindenütt igyekeztek minél alkalmasabb szövegeket előállítani belőle, ezért ez az időszak éppen az ún. recenziók létrejöttének a kora, amelyek kialakulásáról ezidőszerint nincsen kielégítően világos képünk. A szövegkritika tudománya mindenesetre valamennyi különféle olvasásmód (varia lectio) figyelembevételével gondos mérlegelő munkát folytatva igyekszik kialakítani azt a szövegformát, amelyről a legvalószínűbbnek tudja tartani azt, hogy az eredeti, vagy ahhoz a legközelebb áll. A legjobb szövegkritikusok nagyjában három szabályt állítottak össze a minél jobb szöveg helyreállítására: a) a nehezebben érthető szövegforma valószínűbb, mint az érthetőbb (ti. az kevéssé valószínű, hogy valaki egy érthető szövegformát „kijavított” volna érthetetlenebbre, míg az ellenkezője annál inkább); b) a rövidebb szövegforma is valószínűbb, mint a hosszabb, hasonló okoknál fogva; c) végül a kéziratos hagyományozás történetében az eredetibb szövegforma – ha el is tűnik időnként – újra meg újra előbukkan és érvényt szerez magának. Egyébként az általános felfogás az, hogy nem akkor jár el jól a szövegkritikus, ha „számol”, vagyis kéziratokban előforduló eltérő olvasásmódokat százalékosan viszonyítja egymáshoz, hanem akkor, ha „mérlegel”, vagyis az eltérő változatok súlyát a belső tartalom szemszögéből értékeli. Annyit mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy az újszövetségi szöveghagyomány eltérései nem túlzottan jelentősek: arra nem volnának alkalmasak, hogy valamilyen új keresztyén felekezet „alapításának” alapjául szoláljanak…

Az ún. „legjobb szövegek” és az ősi fordítások

A közkézen forgó görög újszövetségi szövegek közül a legrégebbiek általában az ún. Textus Receptust adták: ez Rotterdami Erasmus 1516 tavaszán megjelent, eléggé sebtében összekapkodott nyomtatott szövegkiadásán alapul, amelyet Frobenius bázeli nyomdász az 1502-ben elkezdett, de csak 1518-ban megjelent complutumi polyglotta ellensúlyozására törekedve sürgetett. Tekintélye azon alapult, hogy ez a szövegforma volt a reformáció korában az Újszövetség „görög szövege”, és ezen alapul Luther fordítása is. Az újabban használatos szövegforma Nestle szövegkiadása (elkezdte Eberhard Nestle, tovább gondozta Erwin Nestle, majd Kurt Aland, jelenleg nálunk 25. kiadása ismeretes 1963-ból), amely – mint maga mondja – nem kíván új „textus receptus” lenni, hanem a legjobb szövegeknek egy bizonyos készletéből állítja össze anyagát: gondos válogatás után alakítja ki a szöveget (textus), az eltérő változatokat pedig szövegkritikai apparátusban változatokként (variae lectiones) közli, az olvasóra bízva, hogy az értékelés munkáját hogyan folytatja tovább, mivel a szövegkiadás célja éppen az, hogy ezt az értékelő munkát mintegy a minimális mértékben elősegíthesse.
A Nestle-féle kiadásban használt és általában is legjobbnak tartott kéziratok a következők: Codex Sinaiticus, amelyet a Sinai-hegyen levő Katalin-kolostorban Tischendorf talált, és hosszas várakozás után (1855–1859) jutott hozzá: 346 lapjából 147 az egész Újszövetséget tartalmazza. Értékét felfedezője általában túlbecsülte: különben több leíró és javító munkája különböztethető meg benne. – Codex Alexandrinus (jele A): 1098 óta az alexandriai patriarchátus könyvtárában őrizték, innen vette a nevét, jelenleg a Britisch Museumban van egy korábbi ajándékozás következtében. 773 lapja van, ebből 143 újszövetségi szöveget tartalmaz, Mt elejének (1–25,6) és még egy néhány újszövetségi iratrészletnek a híjával. – Codex Vaticanus (jele: B) egy 1475-ös leltár szerint már a vatikáni könyvtárban volt, ma is ott van. 759 lapjából 142 tartalmaz újszövetségi iratokat: az evangéliumokat, az ApCsel-t, a páli leveleket és a katolikus leveleket, valamint a Zsid 1–9,14-et (a 2Thessz után). – Codex Ephraemi rescriptus (palimpszeszt, jele C), 5. századi, többször átjavított kézirat, így sokat vesztett olvashatóságából. Valaha a teljes Biblia volt, de a 12. században Ephraemus Syrus 38 traktátusának a görög fordítását írták rá. Részleteket tartalmaz, szétszórtan, minden újszövetségi iratból, összefüggően csak a 2Thessz és a 2Jn van meg benne. – Codex Bezae Cantabrigiensis (jele: D) változatos sors után 1562-ben került Béza Tódor tulajdonába. Latin-görög kétnyelvű kódex, 510 lapjából 406 maradt meg. A 6. században keletkezett, az evangéliumok után a katolikus leveleket adhatta, de ezek közül csak a 3Jn latin fordítása maradt meg. A kézirat különösen Lk és az ApCsel szövegével kapcsolatban ad fel érdekes kérdéseket. – Codex Claromontanus (jele szintén D) ma a párizsi Nemzeti Könyvtárban van, szintén kétnyelvű, csak a páli leveleket tartalmazza, utólag van hozzáfűzve a végén a Zsid. 533 lapja van, a Cantabrigiensis-szel hasonló korú, vele rokon kézirat.
A majuszkulák közül a Laudianus, Boernerianus, a Washingtoni kéziratban levő Freer-logion (a nem eredeti Mk befejezése) említhető fel még a megnevezetteken kívül.
A minuszkuláris kéziratok néha késői koruk ellenére is jó szöveget adnak, mert jó szöveget tartalmazó régi kéziratokról másolták. Itt főként a Párizsi kéziratot említjük és egy néhány jelentős csoportot: a 9–13. századból való Cion-csoportot, a 11. századi Ferrar-csoportot, végül a Lake-csoportot.
A nyomtatott szövegkiadások a már említett complutumi polyglotta-val indulnak és az Erasmus-féle kiadással folytatódnak. Mindkettőt felhasználja és továbbfejleszti a párizsi nyomdász, Robertus Stephanus kiadása, aki 1546–1551 között négy kiadásban jelenteti meg az Újszövetséget. Fia, a klasszikus filológus Henricus Stephanus segített ezeknek a kiadásoknak a gondozásában. A 16. század második felében Béza Tódor 1565 és 1604 között kilenc kiadást jelentetett meg: az ő szövege vált bevetté a reformáció bibliakutatásában. Stephanus kiadása alapján dolgozik, de a Complutensis-t erősebben juttatja érvényre elődjeinél. A humanista szövegkiadás csúcspontját az Elzevir-kiadások jelentik: ez a leydeni nyomdászcsalád kisméretű, könyvtechnikai szempontból kiváló szöveget adott ki először leydeni, majd leydeni és amsterdami nyomdájában. Szövegük alapja a Béza, Stephanus és Erasmus által megteremtett szövegforma, azonban nagy jelentősége van annak, hogy nyomdatechnikai hibáktól mentes, ízléses, jól olvasható szöveget igyekeznek olvasóiknak kezébe adni. Voltaképpen az ő közreműködésükkel alakul ki elsősorban az ún. Textus Receptus, amely hosszú ideig meghatározza az újszövetségi szöveggel való foglalkozás kérdését.
Az eddig említett nyomtatott kiadásokat követik az ún. kritikai kiadások: Lachmann szakít a Textus Receptus-szal, Tischendorf, Tregelles, Westcott és Hort tovább haladnak előrek ezen az úton. A modern szövegkritika már említett alapelveinek figyelembevételével jön létre Bernhard Weiss, majd von Soden szövegkritikai kiadása, és ezeket követi a már szintén említett Nestle-féle kiadás. A mai szövegkritika három különböző szöveg-típussal számol, amelyek a már említett recenziók eredményei: a) a szíriai szöveg (Koine, a leggyengébb és legkésőbbi szövegváltozat); b) a nyugati szöveg (Western Text), amely talán szintén Szíriában keletkezett, de egészében a latin szövegfordításokkal kongeniális; c) az alexandriai szövegforma, amelyet Hesychius recenziójának tulajdonítanak: sokak szerint ez volna a „semleges szöveg”, de ez az elnevezés ma már nem használatos, mert nem bizonyult helyesnek, inkább egyiptomi vagy Hesychios-féle recenzióról beszélünk.
A szövegkritikai munka szempontjából jelentősek még a korai fordítások. Ezeknek természetesen nincsen szöveg-értékük, azonban a szövegekkel és ezek különböző formáival való egybevetésük a szövegkritika szemszögéből értékes tanulságokat és eredményeket biztosít. Ezek a fordítások akkor jöttek létre, amikor a görög nyelv az egyház életének egyes területein elveszítette egyeduralkodó jelentőségét, nemzeti egyházak alakultak ki, és ezek a maguk nemzeti nyelvén kívánták olvasni az Újszövetséget. Eleinte nyilván alkalmi tolmácsolások váltak szükségessé (mint egykor az Ószövetség életében a Targumok). Ezeket későbben elkezdték írásban is rögzíteni ügyes és élelmes fordítók, majd kialakult – mindenesetre hihetetlen sokféleségben – az írásos fordítások készlete. Az ősi fordítások közül a következőket említsük meg: a latin nyelvterületen először az ún. Itala vagy Vetus Latina jelentkezett, valóban rendkívüli változatosságban és a korhű tanúk bizonysága szerint meglehetősen önkényes formákban. Ennek az állapotnak kívánt véget vetni az a vállalkozás, amelyet végül is Hieronymus, a dalmáciai Stridon püspöke fejezett be Damasus pápa megbízására (az evangéliumok 384-ben készülnek el, a teljes Biblia fordítása 405-ben). Ez a fordítás a római egyházban „szabvány-fordítás” lett (erre utal az editio vulgata) elnevezés, a gör. koiné ekdosis fordítása), bár hivatalosan soha nem írták elő kötelező érvényét. 1590-ben V. Sixtus, 1592-ben VIII. Kelemen pápa dolgoztatta át (Sixtina, Clementina), a római egyház ma is ennek alapján készíti (nálunk is) hivatalos fordításait (tehát a Békés–Dallos-féle fordítás mint nemhivatalos fordítás megengedheti magának azt, hogy „görög szövegre” hivatkozzék, de a hivatalos fordítás, a legújabban megjelent is! – a vulgatára támaszkodik). Hasonló jelenséget találunk a szír nemzeti egyházban is: itt Tatianus Diatessaronja (a négy evangélium alapján készült „harmónia”) után létrejön az ún. Pesitta, és a továbbiakban ennek revíziói (a Philoxeniana és a Charklensis). – A két kopt fordítást kell még említenünk: az 5–6. századbeli bohairi és az 5–9. századbeli szahidi fordítást, majd csupán szinte egy szóval kell utalnunk Wulfila-Ulfilas gót fordítására, az örmény és a georgiai fordításra.