2010. január 25., hétfő

Az ortodox vallás

Az ortodox kereszténység mind történelmileg, mind híveinek létszámát tekintve a kereszténység egyik fő irányzata, amely elsősorban az egykori Keletrómai Birodalom területén, illetve attól keletre számít meghatározónak. Az ortodox keresztények önmeghatározása szerint az ortodoxia az egyetemes kereszténység egyetlen legitim örököse, amely egyedüliként őrizte meg Jézus és a 12 apostol tanításait változtatás nélkül, úgy ahogy ezt a hét egyetemes zsinat meghatározta.


Elnevezései

Az ortodoxia görög összetett szó, jelentése: igaz hit. Ennek tükörfordítása a szláv pravoszláv szó. Területi elterjedéséből adódóan szokás keleti kereszténységről beszélni. Magyar sajátosság a görögkeleti műszó, amely – történelmi összefüggéseit tekintve – pejoratív, kirekesztő elnevezés, és amelyet a magyarországi ortodoxok egy része mindig is visszautasított.


Történelem



A kereszténység a Római Birodalomban született, és kezdeti története – különösen a milánói ediktumot követően – elválaszthatatlanul összekapcsolódott a birodalom történetével. A Római Birodalom kettészakadása a keresztény vallásban is olyan megosztottságot eredményezett, amelyet máig nem sikerült helyreállítani.

A Nyugatrómai Birodalom bukása után a keleti és nyugati egyház közti különbségek mind jobban kiéleződtek. E különbségek jelen voltak a vallásos élet csaknem minden területén: a filozófiai alapvetésben, a dogmatikában, a liturgiában, a hitéletben, a misztikában, a művészetben – és nem utolsósorban az egyházszervezeti és politikai kérdésekben.

Az 1. évezredben az egyháznak – a birodalom tagoltságának megfelelően – öt központja volt: (Róma, Konstantinápoly, Jeruzsálem, Alexandria és Antiochia). Ezek közül Róma vitathatatlanul élvezett bizonyos tiszteleti elsőséget, ezt azonban csak a katolikus értelmezés tekinti egyértelműen joghatósági jellegűnek. A más alapon álló egyháztörténelmi szemlélet szerint az elsőség csupán tiszteletbeli volt; a római egyház (és püspöke, a pápa) nem az egész kereszténység vezetője, legfeljebb primus inter pares: első az egyenlők között. A második legfontosabb egyház Konstantinápoly volt. Ez – egységesen a másik három keleti egyházzal – határozottan visszautasította Róma egyeduralmi törekvéseit. Az ellentétek végül az 1054-es nagy egyházszakadásban konkludáltak, amikor is a keresztény világ két fele kölcsönösen kiközösítette a másikat. A szakadást csak mélyítette az 1204-es IV. vagy latin keresztes háború, amelynek során a keresztes lovagok az eredeti cél, Jeruzsálem felszabadítása helyett Konstantinápoly ellen vonultak, lerombolták és kirabolták a várost, és létrehozták a Latin Császárságot.


Teológia



Vlagyimiri Istenszülő (12. század). Jelenleg a Tretyakov képtárban található


Az ortodox történelemértelmezés szerint a kereszténységnek eddig hét egyetemes zsinata volt. Az ortodoxia teológiai alapját mind a mai napig az e hét zsinaton definiált hittételek alkotják. (A katolikusokkal ellentétben, az ortodoxok saját zsinataikat sosem nevezték egyetemesnek, mivel úgy tartják, hogy egyetemes zsinat csak az egyházszakadás megszüntetése után tartható.) Mivel a keresztény hit alapvető kérdéseit e zsinatokon tisztázták, a legtöbb dogmatikai kérdésben kelet és nyugat között nincs lényeges eltérés. Így az ortodoxia – a katolicizmussal közösen – vallja

Az ortodox hit összefoglalása a (Filioque betoldás nélküli) Nikaia–konstantinápolyi hitvallás.

Az ortodoxiában a Biblián és a hét egyetemes zsinat határozatain túlmenően a szentek írásainak is a hitet meghatározó tekintélyt tulajdonítanak. Az ortodox teológia és misztika egyik kulcsofogalma a theioszisz (átistenülés), amely szerint az isteni természet radikálisan átalakítja a hívő emberi természetét, és a szentekben magának Istennek a dicsősége ragyog, és mind írásaik, mind ábrázolásaik az isteni jelenlét hordozói. Ezért kiemelt szerep jut mind a liturgiában, mind a személyes hitben az ikonok tiszteletének.


Szentségek



Az Ortodox Egyházban a szentségeket hivatalosan "szent titkoknak" nevezik. Hét szentséget különböztetnek meg: a Keresztséget, a Bérmálást, a Szent Áldozást, a Bűnbánat (gyónás) Szentségét, a Szent Kenetet, a Házasságot, s a Papi Rendet.

A szentségek megkülönböztetésének gyakorlatát az Ortodox Egyház a római katolikusoktól vette át. Ez nem tartozik az Egyház ősi gyakorlatához, és bizonyos fokig félrevezető is lehet, mert úgy tűnhet, hogy csak hét külön rítus van, amelyek "szentségek", és az Egyház életének összes többi megnyilvánulása alapvetően különbözik ezektől. Az Ortodox Egyház legősibb és leghanyományosabb gyakorlata az, hogy mindent, ami az Egyházon belül van és történik szentnek és misztikusnak tekint.


A Keresztség

Az Egyházban a keresztség a Sátán elutasításával és Krisztus elfogadásával kezdődik. Mielőtt valakit megkeresztelnek, a személy – vagy nevében támogatói, keresztszülői – nyilvánosan elmondja a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet. Mivel a keresztszülő a gyermek nevében beszél, támogatja belépését az Egyházba és a keresztvízből "befogadja" a gyermeket az Egyházba, a keresztszülőnek magának is az Egyház tagjának kell lennie.

A hit megvallása után a pap imádkozik a keresztvíz fölött és megáldja azt, mint Isten teremtésének és jóságának jelét. A megkeresztelendő személy fölött is imát mond és megáldja szent olajjal. Majd az Alleluja ("dicsérjétek az Urat") ünnepélyes eléneklése után háromszor vízbe meríti az Atya és Fiú és Szentlélek nevében.

Az alámerítés által a megkeresztelt személy meghal a világnak és újjászületik Krisztus feltámadásában az örök életre.

Ősi időkben ez a körmenet a keresztelő kápolnától a templomig vezetett, ahol az újonnan megkeresztelt részesült a Szent Eucharisztiában a Liturgia folyamán, mivel a keresztelőt általában a Húsvéti Liturgiával kötötték össze. Ma a Húsvét éjjeli körmenet a templom körül nem más, mint emlékezés arra, hogy meg vagyunk keresztelve.


A Bérmálás

A Bérmálás szentségével megkapja a hívő a "Szentlélek ajándékának pecsétjét". A keresztség személyes részvétel a Húsvétban, Krisztus halálában és feltámadásában; a bérmálás pedig ugyanolyan részvétel a Pünkösdben, a Szentlélek eljövetelében.

A bérmálás szentségét konfirmációnak is szokás nevezni, de az Ortodox Egyházban mindig a kereszteléssel együtt végzik, mely után a megkeresztelt (általában csecsemő) azonnal áldozhat, azaz részesülhet a Szent Eucharisztiában.

Az Ortodox Egyházban úgy szolgáltatják ki a bérmálás szentségét, a Szentlélek ajándékát, hogy a test minden részét megkenik egy különleges olajjal, amelyet Szent Kenetnek hívnak. Ezt az olajat, Miront (mirrhát) az Egyház püspökei készítik el Nagy Csütörtökön.


A Szent Eucharisztia

Az ortodox hagyományban a Szent Eucharisztiát a "szentségek szentségének" is nevezik.

Az eucharisztia szó jelentése – hálaadás. Ezt az elnevezést kapta a szent étkezés, nemcsak maga a kenyér és a bor, hanem az egész esemény: az összejövetel, az imádkozás, a Szentírás felolvasása, Isten Igéjének a hirdetése, a Krisztusra való emlékezés és az Ő Testének és Vérének elfogyasztása, Ővele, az Atyával és a Szentlélekkel való közösségben.

A Szent Eucharisztia titka meghaladja a pusztán racionális, logikus elemzést és magyarázatot. Azért, mert az Eucharisztia – mint maga Krisztus – valóban Isten Országának a titka, amely, Jézus szavaival, "nem e világból való". Mivel az Eucharisztia Isten Országához tartozik, ezért teljes mentes a bukott emberiség "földi" logikájától.


A Bűnbánat

A Gyónás Szentsége Istennel való kibékülésünknek a jele az Egyházban, miután a bűn elválasztott minket az Egyház életétől.

Nem minden bűn teszi szükségessé a szentségi gyónást. Ez nyilvánvaló, hiszen a keresztény ember soha nem lehet teljesen bűntelen. Bizonyos súlyos bűnök azonban, vagy a hosszú távolmaradás a szentáldozástól, szükségessé teszik a szentségi gyónást. Ezenkívül, a Krisztussal közösségben élő kereszténynek azért kell rendszeresen járulnia ehhez a szentséghez, hogy tudatosan megalázza magát Isten előtt, és az Egyház lelkészétől vezetést kapjon a keresztény élethez. Az Ortodox Egyház azt tanítja, hogy a szentségi gyónás szükséges mindazoknak, akik Szent Eucharisztiához járulnak, ha súlyos bűnöket követtek el, vagy hosszú ideig távolmaradtak az áldozástól.

Az Ortodox Egyház szigorúan ragaszkodik a Bibliának ahhoz a tanításához, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, hogy ezt Krisztus által viszi végbe az Egyházban, és hogy a bűnbocsánat feltétele a valódi bűnbánat és a változásra tett ígéret, melyről a bűnvallással teszünk bizonyságot. A bűnvallás pedig a bűnök őszinte és nyilvános beismerése Isten és az emberek előtt.

A bűnbánat beteljesedése a Szent Eucharisztia vétele és a bűnbánó valódi megbékélése Istennel, és Krisztus parancsai szerint minden emberrel. Mindebből természetesen az következik, hogy a bűnbánónak őszintén kell törekednie arra, hogy távol tartsa magát a bűntől, megmaradjon az Isten iránti hűséges engedelmességben és a becsületes életben Isten és embertársai előtt.


A Szent Kenet

A hagyományos ortodox gyakorlatban a Kenet szentsége közösségi szentség. Ez azt jelenti, hogy a hívők közül ahányan csak tudnak, összegyűlnek, hogy részt vegyenek az imában. Magához a szertartáshoz hét pap szükséges, az apostoli levelekből és az evangéliumokból pedig hét alkalommal olvasnak fel. Hét ima hangzik el, és hét ízben történik megkenés a szertartásra külön megszentelt olajjal. Bár nem mindig lehet a szentséget ilyen módon kiszolgáltatni, a szokásos gyakorlat még mindig az, hogy annyi pap és hívő gyűlik egybe, amennyi csak lehetséges.

A Szent Kenet szentségének kifejezett célja a gyógyítás és a bűnbocsánat. Mivel a testi gyógyulás nem mindig Isten akarata, ezért Krisztusnak az imája, hogy legyen meg Isten akarata, a szentség alapgondolatához tartozik. Ezen túlmenően, a szentség célja az, hogy a beteg test megkenése által az ember szenvedése megszentelődjék, és eggyé váljon Krisztus szenvedéseivel. Ily módon a test sebei megszentelődnek, és a beteg erőt kap ahhoz, hogy szenvedései ne a lélek halálára legyenek, hanem örök üdvösségre az Isten Országában eljövendő feltámadásban és életben.

A halál elkerülhetetlenül eljön az ember számára. Mindenkinek meg kell halnia, még azoknak is, akik a gyógyulás által ideiglenesen haladékot kaptak, hogy több időt tölthessenek a földön. Így a beteg gyógyulása önmagában nem cél, csupán eszköz, amit Isten irgalma és kegyelme jeléül ad, hogy további lehetőséget biztosítson az embernek arra, hogy Érte és embertársaiért éljen ezen a világon.


A Házasság

A házasságot nem Krisztus hozta létre, nem Ő tette intézményessé. Mégis, az Úr egészen különleges értelmet és jelentőséget adott az emberek házasságának.

A Házasság Szentségében a nőnek és a férfinak megadatik az a lehetőség, hogy egy lélek és egy test legyen, amit önmagában semmilyen emberi szeretet sem képes biztosítani. A házasságban a keresztények a Szentlelket kapják meg, azért, hogy ami a földön elkezdődött ne érjen véget a halállal, hanem beteljesedjék, és a legtökéletesebb módon folytatódjék Isten Országában.

Évszázadokon át nem volt külön esküvői szertartás az Egyházban. A keresztény pár kifejezte kölcsönös szeretetét az Egyházon belül, és megkapták Isten áldását egyesülésükre, amelyet Krisztus Szent Eucharisztiája pecsételt meg. Az Egyház hivatalosan elismerte a pár összetartozását, Krisztus Testének tagjává tette, így vált a házasság kereszténnyé, Isten tökéletes szeretetének teremtett képévé, amely örök, egyedülálló, oszthatatlan és örökké tartó.

Később külön szertartás alakult ki a házasság szentségére, melynek mintája a keresztség és bérmálás szentsége lett.

Az Ortodox Egyházban a házasság szentségének nincs "törvényi" jellege. A házasság nem jogi szerződés, nem tartalmaz sem fogadalmat sem esküt. A házasság szentsége lényegében az emberi szeretet "megkeresztelése és megerősítése" Istenben Jézus Krisztus által, a Szentlelken keresztül.

Természetesen a keresztény házasság szentségében csak azok részesülhetnek, akik az Egyházhoz tartoznak, azaz a megkeresztelt és rendszeresen áldozó hívők. Az Ortodox Egyház ma is szigorúan ehhez a tanításhoz és gyakorlathoz tartja magát. A keresztények közötti egység hiányának tragédiája miatt azonban egy ortodox keresztény összeházasodhat egy megkeresztelt, nem ortodox kereszténnyel az Egyház keretein belül, azzal a feltétellel, hogy mindketten őszintén munkálkodnak, és imádkoznak a Krisztusban való teljes egységükért, de anélkül, hogy bármilyen kényszert alkalmaznának, vagy erőszakkal uralkodni akarnának a másik felett. Annak az ortodox kereszténynek, aki házasságra lép egy nem ortodox kereszténnyel, az Egyház szentségi imáit és áldását kell megszereznie ahhoz, hogy az Ortodox Egyház tagja maradhasson, és továbbra is részesülhessen a Szent Eucharisztiában.

Az ortodox tanítás szerint csak egyetlen házasság töltheti be azt a tökéletes értelmet és jelentőséget, amelyet Krisztus életünk e valóságának szánt. Így az ortodox keresztény hagyomány arra bátorítja az özvegyen maradt asszonyokat és férfiakat, hogy maradjanak hűségesek házastársukhoz, akik már meghaltak ennek a világnak, de élnek Krisztusban. Az ortodox hagyomány ugyanezen az alapon az ideiglenes "együttélést", az alkalmi szexuális viszonyokat, a különféle emberekkel folytatott szexuális kapcsolatot, az azonos neműek közötti szexuális érintkezést és a házasságnak különéléssel és válással végződő megszakítását ellenkezőnek tartja azzal az emberi tökéletességgel, amelyet Isten Jézus Krisztusban nyilvánított ki. A bűnbánat, a bűnök őszinte megvallása, és a békés együttélés őszinte ígéretével azonban az Ortodox Egyház megtartja a második házasság szertartását is azok számára, akiknek nem sikerült teljesíteniük a házasságnak Krisztus által tanított eszményi feltételeit. Az is az Egyház gyakorlatához tartozik, hogy nem zárja ki második házasságban élő tagjait a Szent Áldozás szentségéből, ha őszintén akarják az Istennel való eucharisztikus közösséget, és ha teljesítik az Egyház életében való részvétel minden egyéb feltételét.

A már megfogant gyermek abortusza az Ortodox Egyházban szigorúan tilos, és semmilyen módon sem igazolható, mert végrehajtása a legnagyobb erkölcsi kockázattal jár, és igen komoly bűnbánatot követel még olyan szélsőséges esetekben is, amikor az anyát helyrehozhatatlan sérülés fenyegeti, vagy a szülés alatt valószínűleg meghalna. Ilyen kivételes esetekben egyedül az anyának kell vállalnia a döntést, és fel kell készülnie arra, hogy tettéért Isten elé álljon, és az Ő isteni irgalmát kérje.


A Papi Rend

Ortodox meggyőződés szerint a keresztény Egyház egyetlen papja, pásztora és tanítója Maga Krisztus. Egyedül Ő vezeti népét, Ő uralkodik fölötte. Egyedül Ő bocsátja meg a bűnöket, és Ő az, Aki közösséget ajánl fel Istennel, az Atyával.

Az ortodox hit szerint Krisztus nem hagyta el népét, hanem együtt van Egyházával, mint Annak élő és egyetlen Feje. Krisztus a Szentlélek által tevékenyen jelen van Egyházában.

Az Egyházi Rend szentsége a Keresztény Egyházban objektív biztosítékot nyújt Krisztusnak népével való állandó együttlétére. Az Egyház püspökeinek, papjainak és diakónusainak az a szerepük, szolgálatuk, hogy láthatóvá tegyék Krisztus tevékeny együttlétét népével. A papság tehát nem Krisztus nevében, vagy Krisztus helyett szolgál, mintha Ő Maga nem lenne jelen. A papság nem Krisztus helytartója, helyettese vagy képviselője.

A papságnak három fokozata van: püspökök, papok, diakónusok.


Eltérések más keresztény felekezetektől



A Nevszki Székesegyház Szófiában, az egyik legnagyobb ortodox székesegyház Európában.


Katolicizmus

Az ortodoxia elutasítja a római pápa primátusának és tévedhetetlenségének tanát. Tagadja azt a tételt is, amely szerint a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem „a Fiútól is” (Filioque) származik. Szintén elveti Isten és a szentek szoborként való ábrázolásának gyakorlatát. Nem képezik részét az ortodox hitnek azok a tételek sem, amelyek a katolicizmusban az egyházszakadást követő időszakban tematizálódtak. Ilyen egyebek közt a purgatórium kérdése, illetve Szűz Mária szeplőtelen fogantatása. További részletek a nagy egyházszakadásnál.

Protestantizmus

A reformáció egyházaival szemben az ortodoxia nem kettő, hanem hét szentséget ismer el. Ebből adódóan vallja a szolgálati papság intézményét is, s azt visszavezeti az apostolokra. Az ortodox elutasítja a sola Scriptura (csak az Írás) elvét, és vallja mind a szentek tiszteletét, mind Krisztus ábrázolhatóságát.


Egyházszervezet

A katolikus egyháztól eltérően, az ortodox egyházaknak nincs központi irányításuk. Ezek egymástól független egyházak, amelyek eredetileg a Bizánci Birodalom egyes tartományaiban kialakult patriarchátusoknak feleltek meg. Mivel a Római Egyház – ortodox szempontból – szakadár lett 1054-ben, ezért azóta az egymástól adminisztratív értelemben teljesen független ortodox keresztény egyházak vezetői között a tiszteletbeli elsőséget az egyetemes (konstantinápolyi) pátriárka élvezi, a Konstantinápolyi Ortodox Egyház (más nevén: Egyetemes Pátriárkátus) vezetője. Ez a tiszteletbeli elsőség kimerül abban, hogy az összortodox konferenciákon Ő elnököl. Ezen felül az Egyetemes Pátriárkának joghatósága van mindazon területek hívei felett, amelyek nem állnak más püspök joghatósága alatt (bár ez is vitás kérdés sok esetben).


Rítusok

A katolikus szóhasználattal ellentétben az ortodoxia nem rítusokról, hanem ‘helyi egyházakról’ beszél. A különböző szóhaszálat ellenére, a fogalom lényegileg ugyanaz: az az eredeti egyházi tradíciók szocio-kulturális alkalmazkodásból, inkulturációból fakadó természetes osztódása, helyi körülményekhez igazodását jelenti, ami a ‘helyi egyházak’ kialakulásához vezetett.Az ortodox egyházak tradíció-náció szerinti tagozódása nagy vonalakban megegyezik a keleti katolikus egyházak rítus szerinti elrendeződésével. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az utóbbiak unióik révén éppen az egyes ortodox egyházakból váltak ki. Az egyházak közötti akatolikus/katolikus párhuzam így csak néhány (kivételes) esetben nem létezik, olyankor tudniillik amikor az uniós törekvések vagy kudarcot vallottak (szerb ortodox egyház) vagy éppen ellenkezőleg teljes körű sikerrel jártak (malabár, maronita és italo-albán egyház).

Jelenleg a következő rítusokat különböztetjük meg:


Ortodox egyházak napjainkban


Autokefál ortodox egyházak



Napjainkban összesen 15 önálló (autokefál) ortodox egyház van (zárójelben a körülbelüli taglétszám):


Autonóm ortodox egyházak



Létezik 10 félig önálló (autonóm) ortodox egyház is, melyek valamely autokefál ortodox egyház fennhatósága alatt működnek:


El nem ismert ortodox egyházak



Egyéb de facto létező ortodox egyházak, melyek mindenben az ortodox hitelvek alapján állnak, azonban – elsősorban politikai és egyházszervezési okokból – nincsenek elismerve a többi ortodox egyház által, ezért azokkal nem is állnak közösségben:


Az "ortodox" névvel jelölt egyéb egyházak


Tágabb értelemben gyakran az ortodox kereszténységhez sorolják azt a hat úgynevezett antikhalkedóni egyházat is, amelyek a 451-ben tartott khalkedóni zsinat hittételeit nem fogadták el, és így elszakadtak a többi kereszténytől. Bár önmagukat ezek az ősi keleti keresztény egyházak is ortodoxnak nevezik, a khalkedóni zsinatot elfogadó ortodox egyházak nem tekintik őket annak. Ezért nem tartoznak az egymást kölcsönösen elismerő, szűkebb értelemben vett ortodox egyházak közé, hanem antikhalkedóni egyházak vagy – az Asszír Keleti Egyházat is beleértve – ókeleti egyházak névvel szokás jelölni őket. Angolul az ortodox egyházakat és az antikhalkedóni egyházakat egyaránt „keleti ortodox egyházaknak” nevezik, a megkülönböztetés érdekében azonban két különböző szót használva: a szűkebb értelemben vett ortodox egyházakat az Eastern Orthodox, míg az antikhalkedóni egyházakat az Oriental Orthodox forma jelöli (mindkettő jelentése „keleti ortodox”).

A következő hat egyház tartozik ide:


Statisztika



Országok jelentősebb ortodox keresztény lakossággal (%-arány):

A kereszténység bemutatása

A kereszténység (a magyarországi protestáns hívők szóhasználatában gyakran keresztyénség)egyistenhívő[ vallás, amelynek középpontjában a názáreti Jézus élete és tanításai állnak, ahogy az az Újszövetségben szerepel.Mintegy 2 milliárd követőjével a legelterjedtebb világvallás. A zsidó és iszlám vallással együtt a bibliai Ábrahámhoz visszavezethető egyistenhívő vallásokhoz tartozik.

A kereszténység az Ószövetségen, valamint Keresztelő Jánosnak, Jézusnak és első követőiknek az Újszövetségben leírt életén és tanításaikon alapul. A keresztények egyistenhívőknek vallják magukat, és néhány felekezet kivételével azt is vallják, hogy az Egy Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegében (hiposztasis) létezik. A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás (Fölkent), más néven Krisztus, az emberiség megváltója a bűntől. A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és számos különféle hitet valló felekezetből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek három fő ágazatba, a katolikus, ortodox és protestáns egyházakba csoportosíthatók.


Etimológia



A „Krisztus” szó a görög Chrisztosz (Χριστός) főnévből származik, ami a héber Mosiah (משיח), azaz Messiás szó fordítása (óhéberről ógörögre). Jelentése: Fölkent. Ebből született a görög chrisztianosz (Χριστιανος), illetve a latin Christianus kifejezés, amelyek jelentése „Krisztus-követő”, „krisztusi”. A szó középkori magyar formája kirisztián, kirisztyán, majd keresztyén volt (érdekes, hogy az orosz krisztyányin parasztot jelent, a prasztój, viszont, egyszerűt)). A 17. századtól azonban, a katolikus egyházban elterjedt a keresztény alakváltozat a könnyebb ejthetősége miatt, majd a kereszt szóval is összekapcsolták. A magyar protestánsok nagyobb része még ma is a keresztyén alakváltozatot használja, de ma már egyre több újprotestáns is kereszténynek mondja magát, tudva hogy ugyanazon szó régi és új használatáról van szó csupán. Ma egymás mellett használjuk e két kifejezést, a keresztyén egyértelműen a hagyományos protestáns egyházak műszava.


A kereszténység története



A kereszténység története a keresztények és a hagyományos történetírás szerint Jézussal kezdődött. A keresztény egyház története is ekkor indult. A római katolikus tradíciók szerint Jézus maga jelölte ki Pétert a leendő egyház fejének. Az első római püspök, a későbbi pápák elődje tehát Péter lett.(A mai értelemben vett pápaság 600 körülre alakult ki.) Vele egy időben térített Tharsusi Szent Pál is, aki az 1. században megnyitotta az utat a nem zsidó vallásúak kereszténnyé válása előtt. Az ókeresztény kor nagyjából Kr. u. 600 körül ért véget, amikor a keresztény egyház kialakulása és a vallási tanok véglegesítése Gergely pápával lezárult.

Van olyan vélemény hogy a kereszténység kialakulása körül sok a homályos részlet, mivel közvetlen ismereteink csak az Újszövetségből származnak, amit a történészek egy része nem tart megbízható forrásnak.

A történészek egy részének véleménye szerint a kereszténység csak Jézus után néhány évtizeddel, Tarzoszi Pál működésével kezdődött, mások szerint már Keresztelő János is keresztény volt, tehát Jézus előtti a kereszténység. János személye pedig elvezethet az esszénusok közösségeihez, akiknek kereszténységhez fűződő kapcsolatairól sorban jelennek meg az elméletek. Ugyanakkor ennek ellent mond az hogy az esszénusok egy zárt, világtól elvonult, másokat csak igen nehezen befogadó, erősen elitista közösség voltak, míg János és a kereszténység üzenete ennek gyökeresen az ellentéte volt. Az esszénusokról azonban igen csekély ismereteink vannak, ezért annak vélt jellemzői alapján nem utasítható el végérvényesen egy elmélet.


A keresztények száma napjainkban



2005-ben a kereszténység mintegy 2 milliárd követőjével a világ legelterjedtebb vallása. (Összehasonlításul: az iszlám követői 1,3 milliárdnyian, a hinduk mintegy 841 millióan, a nem vallásosak kb. 774 millióan vannak.) A kereszténység számos ágazata közül a katolikusok vannak a legtöbben, 1,1 milliárdnyian. A protestánsok száma a nagyszámú felekezetekben összesen 367 milliónyi, az ortodox egyházakhoz tartozóké pedig 240 millió. Van még kb. 216 milliónyi anglikán és 414 milliónyi független (akik nem tartoznak a főbb egyházakhoz), valamint 32 milliónyian egyik felsorolt csoporthoz sem tartozó egyházak tagjai (Jehova Tanúi, mormonok stb., akik magukat keresztényeknek tartják, de más felekezetek nem ismerik el őket annak).

Bár a kereszténység a világ legtöbb hívővel rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkák folynak, a Föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-kal növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek oka abban keresendő, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb.


Alapvető tanítások


A kereszténység alapvető tanítása az, hogy az ember elbizakodottságában elfordult Istentől, és bűnbe esett; a bűnből saját erejéből nem tud szabadulni, de Isten Krisztus képében emberré lett és kereszthalált halt, hogy áldozatával megváltsa az őt elfogadókat. Noha a bűn következményeképpen az ember halandó, halála után Isten feltámasztja, és aki hisz Krisztusban, örökké fog élni. Isten a Szentlélek formájában mindenütt jelen van, ő eszközli ki, hogy az emberek megtérjenek Krisztushoz és a bűntől megszabaduljanak.


A kereszténység erkölcstana



Szabadság

Az ember szabadsága azt jelenti, hogy felelősen tud dönteni az élet kérdéseiben, mert van egy objektív erkölcsi norma, amelyhez az ember magát mérheti. A szabadság nem lehet szabadosság, s nem lehet korlátlanság, mivel az egyes emberek szabadságát a másik ember hasonló szabadsága korlátozza. A keresztény ember szabadsága Isten ajándéka, amely lehetővé teszi, hogy felismerje és önként megtegye Isten akaratát, így eljutva az örök életre. A jó ismerete még senkit sem tesz jóvá. A megismert jó megvalósítására rá is kell nevelni az embereket – azaz tudatosan kell az ember lelkiismeretét Jézus tanítása szerint alakítani. Jézus tanítása azonban nem különíthető el Jézus személyétől és a vele való személyes közösségtől. "Én vagyok az út, az igazság, és az élet. Senki sem mehet az atyához csakis én általam." /János evangéliuma 14.fejezet 6. verse/ "Magamtól sem tehetek semmit … Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött” /János evangéliuma 5. fejezet 30. verse/ "… mindig azt teszem, ami tetszésére van" /János evangéliuma 8, fejezet 29. verse/


A kereszténység fő ágai



A kereszténység főbb ágai

A keresztények számos különböző vallási felekezetbe tartoznak szerte a világon. Bizonyos egyházi közösségek úgynevezett „szupertestet” alkotnak, melyben egymástól független keresztény szervezetek egymással lelki közösséget tartanak fenn, egymás keresztségét kölcsönösen elismerve és arra utalva, hogy eretnekség vagy szétválás a közös gyökereiket nem szakította el. Ezek az egyházak elismerik a hitelméleteikben és hitgyakorlataikban kialakult különbségeket, de egyetértenek a hittanaik eredetiségében és a Krisztus testéhez való tartozás fontosságában. Ilyen közösség létezik többek között például

  • a katolikus (nyugati és Rómával egyesült keleti) részegyházakat alkotó egyházak között, vagy
  • az ortodox egyházakat alkotó mintegy 16 független egyház között
  • a kopt (egyiptomi), örmény, eritreai és indiai egyházak között (antikhalkedóni egyházak)
  • az evangélikus, presbitárius egyház, az Amerikai Reformált Egyház és a Krisztus Egyesült Egyháza között
  • az európai Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetek és az amerikai Apostoli Keresztény Egyház között.


A három fő irányzat



Katolicizmus


A katolicizmus a hívei szerint nem csupán a kereszténység egyik ága, hanem a keresztényeknek Rómához, azaz a pápához hű közössége, tulajdonképpen maga az Egyház. „Te Péter vagy – azaz Kőszikla, és én erre a sziklára építem Egyházamat és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta” (Máté evangéliuma 16,18). Jézus Krisztusnak ezek a szavai a katolikusok számára világosan megmutatják, hogy Pétert, az apostolfejedelmet nevezte ki utódjának, mielőtt elhagyta volna a földet. A katolikus egyház hű maradt ehhez a parancshoz, és azóta is Péter utóda, a római pápa az egyház feje. A nagy egyházszakadásig ezt tulajdonképpen senki sem vonta kétségbe, bár mindig volt rivalizálás nyugat és kelet között. Az egyházszakadás után a keleti egyház már nem nevezte magát katolikusnak, csak igazhitűnek, azaz ortodoxnak.

A katolikus szó egyetemeset jelent. Az egyetemességnek bibliai alapjai vannak. Már az ószövetség prófétái hirdették, hogy az eljövendő Messiás világosság lesz a pogányok számára is. (Izajás könyve 49,6). Krisztus maga is vallotta, hogy amíg az evangélium (örömhír) nem jut el a világ összes népéhez, nem következik be a világ vége (Máté evangéliuma 24,14).

Az egyetemesség háromféle formában nyilvánul meg.

1. Földrajzi értelemben: Az Egyház a földkerekség minden részében megtalálható és az így szétszórt egyházak egyetlen családot alkotnak.

2. Személyes értelemben: Az Egyház egészen különleges módon képes alkalmazkodni, elvei feladása nélkül, minden emberfajtához, néphez, kultúrához és történelmi sajátossághoz.

3. Az Egyház tartalmazza a kinyilatkoztatás teljességét. Ezt hívják chatolicitas intensiva-nak.

A katolikus egyház meghatározása szerint a katolicizmus másik sajátossága az ortodoxia, ami igaz hitet jelent. Krisztus evangéliumát sértetlenül, teljes egészében kell átadni az utódoknak. Erre garancia az apostoli utódlás. A katolikus egyház dogmákban, azaz hittételekben fogalmazza meg az alapvető tanokat, melyek a Szentírásra (Biblia) és a szent hagyományra, azaz a szóbeli apostoli hagyományra épülnek. Maga a hittétel úgynevezett dogmafejlődés által jön létre, amely általában egy-egy vitatott témának megfelelően kidolgozott kifejtését jelenti. Ezt a zsinatok vagy a pápa ünnepélyesen hirdeti ki.

A katolikusok számára tehát a katolikus egyház Krisztus Egyházának két legfőbb jellegzetességét őrzi: az egyetemességet és az igazhitűséget. A többi keresztény felekezet szerintük, bár egyháznak nevezi magát, nem mondható a szó szoros értelmében egyháznak. Az egyház részegyházak összessége. A nyugati egyházszakadás után levált kisebb-nagyobb közösségek – például evangélikusok, reformátusok, baptisták stb. – bár fölépítették a saját szervezetüket, a katolikusok szerint nem rendelkeznek sem az egyetemesség, sem az ortodoxia követelményeivel. A pápaság elvetésével éppen attól a „kősziklától” szakadtak el, amely az egyház fennmaradásának a garanciája.


Protestantizmus



A protestantizmus a kereszténységnek a reformáció korában kialakult egyik legfőbb ága, több keresztény felekezet gyűjtőfogalma. A protestánsok a katolicizmus több tanítását elutasítják, többek között a cselekedetek (például rituális szertartások) véghezvitelétől függő üdvösség tanítását. Ezzel szemben a Jézus Krisztus kereszten elszenvedett csereáldozatára épülő kegyelemből fakadó üdvösségben hisznek. A protestantizmus legnagyobb történelmi felekezetei a lutheranizmus (az evangélikus egyházak), a kálvinizmus (a református egyházak) és az anglikanizmus (az anglikán egyház). Ezenkívül még számos igen elterjedt irányzata létezik, így az Amerikai Egyesült Államok két legnagyobb vallási felekezete, a baptizmus és a metodizmus. Az egyes protestáns felekezetekről és csoportokról részletesebben lásd a Protestantizmus szócikket!



Egyéb keresztény irányzatok


Ókeleti keresztények


Az ókeleti keresztények hét egymástól teljesen független ősi keresztény egyház tagjai. Ezek két fő csoportra oszthatók: egyfelől a hat úgynevezett antikhalkedóni egyházra („keleti ortodox” egyházak), másfelől az Asszír Keleti Egyházra.

Az ókeleti keresztények egy része az arab világban (különösen Libanonban, Irakban és Szíriában), valamint Izraelben él. A libanoni és iraki ókeleti keresztények főleg az Asszír Keleti Egyházhoz tartoznak, míg Szíriában a Jakobita Ortodox Egyház tagjai. Az arabok mellett azonban sok más nép tagjai is az ókeleti keresztények közé tartoznak, például az örmények nagy része, az egyiptomi koptok, valamint egyes kelet-afrikai népcsoportok (Eritreában, Etiópiában és Szudánban), sőt az Indiában élő nasrani keresztények is.


Arianizmus


Szentháromságtagadó irányzat.


Antitrinitarizmus


Unitarizmus

Az egyetlen magyar alapítású keresztény felekezet. Alapítója Dávid Ferenc volt a 16. században. Magyar, illetve magyar származású hívei Romániában, Magyarországon és Észak-Amerikában élnek. Tagadják a Szentháromságot, Jézust pedig csak mint embert tisztelik.


Mormonizmus


A hitük eltér a hagyományos kereszténységtől abban, hogy nem fogadják el, hogy Krisztus mennybemenetele után befejeződött a kinyilatkoztatás. Tanításuk szerint Joseph Smith 18051844 a modern kori proféta, aki Isten irányítása alatt megszervezte Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát 1830-ban. Lefordított egy ősi szentírást, amit egy angyal átadott neki, és kiadta A Mormon könyve néven. Ezen a könyvön és a Biblián alapszanak az egyház tanításai. Ma az egyház központja Salt Lake Cityben, Utah államban van, és 13 millió tagot számol, amiből több mint a fele az Egyesült Államokon kívül lakik.


Milleriták (világvége várók)


Adventisták


Az újabb kori adventizmus vagy advent mozgalom a William Miller által 1831-ben indított világvége-váró mozgalomra vezethető vissza. Miller a Biblia és kivált Dániel könyvének tanulmányozásából új felismerésekre jutott, ezeknek a prófétikus bibliai üzeneteknek a hirdetése alapján az Amerikai Egyesült Államokban mintegy kétszázezren várták 1844-ben Jézus Krisztus eljövetelét. (Az advent szó jelentése eljövetel, először a sajtóban nevezték adventistáknak a mozgalom különböző felekezetekből származó követőit.) Miután Krisztus eljövetele elmaradt, a mozgalom nem szűnt meg teljesen. 1844 végén egy fiatal lánynak, Ellen Gould White-nak látomásai voltak, amelyekben magyarázatot kapott Istentől a csalódást kiváltó eseményekre. Eszerint Jézus Krisztus a prófécia alapján várt időben, azaz 1844-ben nem a Földre jött el, hanem a mennyei szentély belső részébe lépett be, ahol főpapi szolgálatának részeként megkezdte a „vizsgálati ítéletet”, vagyis a bűntörlő kegyelem gyakorlását "az Istennek házán" (I. Pét. 4,17.). A hosszú életű White asszony nem tekintendő a felekezet alapítójának (hivatalt sosem töltött be az egyházban), de az ő lelkesítő munkásságának is köszönhető, hogy a Hetednapi Adventisták Egyetemes Zsinata (angolul General Conference) 1863-ban bejelenthette a H.N. Adventista Egyház hivatalos megalakulását. Ez a legnagyobb adventista közösség ma a harmadik világ egyik leggyorsabban növekvő vallási felekezete és 2007-ben több mint 15 millió felnőtt megkeresztelt tagot tartott számon. Az adventizmusra jellemző, hogy heti nyugalomnapként nem a vasárnapot, hanem a Tízparancsolatban Isten által meghatározott szombatot ünneplik meg, tagjaik „bemerítkezés által”, azaz felnőtt keresztségben részesülnek, valamint a Sola Scriptura (csak a Szentírás) elve. A Bibliát egységes egészként kezelik, Pál apostollal együtt vallják: "A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített." (II. Tim. 3,16-17.) Ezért minden adventista szent feladatának tekinti a Biblia rendszeres tanulmányozását. Nagy tiszteletet tanúsítanak Ellen Gould White műveinek is (kb. 40 ezer oldal), akiről vallják, hogy szolgálata prófétai jellegű volt. Az adventisták 28 hitelvei között különleges, hogy a bibliai hitből kifolyólag nagy fontosságot tulajdonítanak az egészséges életmódnak, testmozgásnak és tudatos táplálkozásnak. Tagjaik jellemzően nem dohányoznak és nem fogyasztanak szeszes italt, és ajánlott a vegetariánus étrend.


Jehova Tanúi

Jehova Tanúi Istent Jehovának nevezik, ami a Jahve (יהוה) héber szóból származik. Tagadják a Szentháromságot. Jézus Krisztust és Mihály arkangyalt egy személynek tartják. Jézus szerintük nem kereszten, hanem kínoszlopon halt meg. Azt vallják, hogy az emberiség az utolsó időkben él. A csecsemőkeresztséget bűnnek tekintik. Minden napot egyformának tartanak, így még a születésnapot sem ünneplik (ez bűnnek számít).


A kereszténység és más vallások


Kereszténység és zsidóság



Az zsidó vallás messiásfogalma hasonlít ugyan a keresztényekéhez, de lényeges különbségekkel. A zsidók szerint a héber szent írásokban néhány prófécia, azaz jövendölés olvasható Dávid király egy bizonyos jövőbeni leszármazottjáról, aki a zsidó nép új vezetőjévé kenetve és Dávid trónját Jeruzsálemben újraalapítva ott örökké fog uralkodni. A zsidó nézetben ez az eljövendő egy teljesen emberi, halandó vezér lesz, aki Dávid királyságát visszaállítja és Izrael földjét újraépíti. Ez a téma a zsidóknak az utolsó időkre vonatkozó elképzelései (zsidó eszkatológia) körébe tartoznak. A keresztények messiásfogalma ezzel szemben Jézusnak az Újszövetségben olvasható bizonyságtételein alapul, vagyis:

  • Jézus volt az ószövetségi jövendölések beteljesedése (főleg Ézsaiás „Szolga Énekei”-ben (Ézsaiás könyve, 41:8-16 és 42:1-9, 49:1-6, 50:4-9, 52:13, 53:12)
  • Jézus azért jött el, hogy Isten országát, királyságát (nem valami földi királyságot) alapítsa meg.
  • Amikor megkérdezték tőle, hogy ő-e az eljövendő Messiás, ő csak az általa művelt csodákra és
  • az általa beteljesült jövendölésekre mutatott,
  • emellett magára olyan címekkel hivatkozott, amiket a zsidók a Messiásra utalókként ismertek fel
  • és az isteni királyság örökösének szerepében az alázatosság példaképének mutatta be magát.

A messiási zsidóság az evangelizáló keresztények vallásos mozgalmának zsidó csoportja, mely elfogadja Jézust Krisztusnak, azaz a Messiásnak. A judaista (zsidó) vallással ellentétben ők hisznek a Szentháromságban, és vallják, hogy Jézus a megtestesült Isten. Bár legtöbbjük zsidó származású, a fővonalbeli zsidó csoportok nem tartják őket a zsidó közösség részének és ugyancsak nem keverendők össze azokkal a zsidó származású keresztényekkel, akik valamelyik keresztény egyháznak tagjai.


Kereszténység és iszlám



A kereszténység számos hitelemét az Iszlám is osztja. Így mindkettőnek hasonló nézetei vannak az egyistenhitről, ítéletről, mennyről, pokolról, angyalokról és a jövőbeni feltámadásról. Jézust a muzulmánok nagy prófétának (sőt, az egyetlen bűntelen prófétának) ismerik el és tisztelik, és olyan címekkel illetik, mint Messiás, vagy Isten Lelke, de míg a muzulmánok Jézus Krisztust Istennél alacsonyabb rendűnek („az Allahhoz legközelebbek lévők csoportjába” tartozónak) tartják a Koránban, a keresztények meglehetősen határozottan és minden kérdés nélkül hisznek abban, hogy Jézus Krisztus Isten, a Kereszténység Szentháromságának egyik lénye, az Atyával és a Szentlélekkel egyenlő istenség.

Ezenfelül mindkét vallás hisz Krisztusnak szűztől való születésében, csodáiban, gyógyításaiban, és hogy Jézus Krisztus testileg felemeltetett a mennyekbe, azonban a muzulmánok nem mennek annál tovább, hogy Krisztust szereti Isten. Szerintük Isten egy egyedülálló egyéni lény, nem a kereszténység által szélesen elfogadott Szentháromság, s ebből kifolyólag tagadják, hogy Jézus Krisztus a Fiú megszemélyesítője. Nem fogadják el Krisztus keresztrefeszítését sem, mert nem hisznek abban hogy Isten emberi testet öltött volna. A protestánsokhoz hasonlóan nem fogadják el a szentképeket, sőt még az állatok ábrázolását is bálványimádásnak vélik, és prófétájukhoz, Mohamedhez sem imádkoznak.


Más hitűek térítése



A kereszténység terjedése a történelem folyamán mindig is átlépett nemzeti különbségeken és országhatárokon, noha a kezdeti időkben többféle irányzattal és másféle vallásokkal kellett harcolnia (ilyen a perzsa eredetű manicheizmus, vagy a keresztény arianizmus, illetve a tömegerejét és transzcendentalitását egyre inkább elvesztő, de a keresztényellenesnek mondható római hivatalnoki rétegben tradicionális okokból magát tartó szinkretista jellegű pogányság). E harc nem volt mentes az üldöztetésektől sem. A kereszténység a császárkori Róma korszakának végére államvallássá lett az akkori művelt világ nagy részét uraló Rómában. Az első keresztény vallásra tért királyság Örményország (Armenia) volt.

A római birodalom összeomlása hatalmi vákuumot és káoszt teremtett a térségben („sötét középkor”). A népvándorlások eredményeképp új népek özönlötték el Európát, azonban királyaik – különféle megfontolásokból – egy idő után többnyire felvették a kereszténységet, sőt a Bibliát is lefordították (gótra például a VI. szd. második felében, Wulfilla király uralkodása alatt és az ő parancsára).

Ugyanakkor a keresztény egyházak egysége e korban végzetesen megbomlott. Ennek kevésbé hitbeli okai voltak, mint inkább a római pápa és egyes püspökségek primátusáról szóló vita[forrás?]. Az első szakadás a keleti és nyugati egyházra való; ezután nyugaton jellemző volt a felerősödő eretnekmozgalmak elleni küzdelem is (ezt tekinthetjük egy újabb szakadásnak is). A harmadik nagy szakadás a reformáció korában következett be. A nyugaton uralkodó katolikus és az új protestáns vallások híveinek viszonya igen mérges volt, és nem mentes az egymás megtérítésére irányuló szándéktól. A nyugati és keleti egyház harca – egyetlen keresztes háborút kivéve – általában szellemi természetű volt és békés eszközökkel folyt; nem úgy az eretnekmozgalmak elleni küzdelem és a reformáció körüli harcok. E viszony a katolicizmus más keresztény egyházakkal való viszonyát – egészen az ún. vallásháborúk kitöréséig – nagyon megterhelte. A modern keresztények – különösen nyugaton – szégyenkeznek vallásuk ezen erőszakos múltja miatt. A dogmatikai különbségek mellett, azonban, e harcoknak komoly materiális alapú okaik is voltak (egyes huszita irányzatok például a társadalom radikális reformját szándékozták véghez vinni, noha az Evangéliumokból kiindulva; hasonlóan a bogumil és hasonló eretnekmozgalmaknak is voltak anti-feudális jellegű motivációik stb.).

A politikai hatalomban lévő keresztények a más vallásúak szabad hitgyakorlatának engedélyezésében a történelem során sokszor több, máskor kevesebb toleranciát tanúsítottak. A mai kereszténységben a vallási tolerancia többnyire növekedni látszik, bár például az Amerikai Egyesült Államokban az Amerikai Kereszténység Visszaállítása nevű mozgalom igyekszik elősegíteni a szakadár hitek elnyomását, követőinek üldözését[forrás?].

Jézus azon szavai, hogy „aki megvall engem az emberek színe előtt, megvallom azt én is az én Atyám színe előtt”, sokan értelmezik úgy, miszerint a keresztény hitre tért embernek kötelessége másokat (békésen) téríteni[forrás?]. Ugyanakkor ez nem következik szükségszerűen az idézett szavakból, hiszen a hit megvallásra történhet kizárólag a mások érdeklődésére való válaszul. A katolikus és protestáns egyházak tradicionális álláspontja szerint a más hitűek térítésére irányuló próbálkozás az Evangéliumokban foglalt örömhírek és az egyént boldoggá tevő krisztusi életmód (stb.) terjesztése (evangelizáció). A nagyobb keresztény egyházak modern felfogása szerint ez azonban kiegészül azzal, hogy a keresztény hitre tért személynek ezt az evangelizációs munkát elsősorban saját életpéldájának felmutatásával kell folytatnia, nem pedig egyfajta „ügynöki” munkával [forrás?], amely elsősorban a legkisebb vagy legújabb egyházak (tkp. magától éretődő, a helyzetükből adódóan természetesen kínálkozó) módszere.

Annak ellenére, hogy korunk kereszténységének csaknem minden felekezete és szektája elutasítja a kereszténység katonai hódítás útján való terjesztését, mégha a más hiten lévők megtérítésének erkölcsi vonatkozásaiban közel sincs ilyen egyetértés – a szeretet általi igehirdetés általi missziós munkán keresztül történik is. Sok keresztény szervezet továbbra is feladatának, sőt kötelességének tartja megtérőket találni minden nép között [forrás?].

Az utóbbi években azonban a kereszténység és más vallások közötti megbékélés ökumenikus mozgalmainak felerősödése tapasztalható. E mozgalmak helyenként meglehetősen sikeresek és ennek eredményeképpen azokon a területeken a hittérítési igyekezetek teljesen meg is szűntek.

Az ökumenizmuson túl, példa a kereszténység és más vallások egymás iránti toleráns fellépésére, az utóbbi időben tapasztalható (és katolikus részről elsősorban II. János Pálhoz köthető) „kiegyezés” a zsidó vallási vezetőkkel. Ez – az „ökumenizmus” fogalmával ellentétben – nem jelenti az alapvető hittételek összehangolásának igényét, ugyanakkor a bizonyos dolgokban való egyet nem értés nem zárja ki egymás megértését és elfogadását. Általában kielégítőnek, konfliktusmentesnek mondhatjuk a nagyobb keresztény egyházak kapcsolatát a buddhizmus főbb képviselőivel is; annál is inkább, mivel nagyon sok alapvető elvben (erőszakmentesség, a háború elutasítása) megegyezés van ezen vallások közt.


Kereszténység és erőszak



Az elmúlt két évezredben gyakran fel-feltűnő üldöztetésekben a keresztények áldozatokként és üldözőkként is részt vettek. A Krisztus utáni első három évszázadban a keresztény mártírokat a rómaiak más politikai foglyaikhoz hasonlóan keresztre feszítették vagy cirkuszaikban látványosságként az oroszlánok elé vetették őket. Az üldöztetések ezen áldozatait általánosságban vértanúnak ismerik el, mert ők a halált választották ahelyett, hogy Krisztust megtagadták volna.

Annak ellenére, hogy a keresztények széles köre az erőszak alkalmazását Krisztus tanításaival ellentétesnek tartja, a kereszténység képviselői időnként másokat üldöztek, kínoztak és öltek meg azért, mert azok megtagadták a kereszténység általuk képviselt felfogásának elfogadását. Bár a mai keresztények elítélik ezeket a cselekedeteket, a korabeli elkövetők az akkori fővonalbeli kereszténységet képviselték.


Kritikák



A kereszténység, mint vallás kritikáját az ateizmus adja. Ezen túl azonban létezik a kereszténység speciális kritikája is, melyet itt külön érdemes részletezni. Kritizálják a keresztény egyházak erőszakos múltját. (Erre példa Ellebre (1995) – lásd: Külső hivatkozások, lásd még: inkvizíció.) Ludwig Feuerbach „A kereszténység lényege” című művében azt fejtegeti, hogy az ellentét vallás és filozófia között kiegyenlíthetetlen; úgy viszonyulnak egymáshoz, mint képzelet és érzés a gondolkodáshoz, mint betegség az egészséghez. Nem az Isten teremti képmására az embert, hanem megfordítva: az ember a saját képmására teremti istenét. A túlvilági élet sem egyéb, mint az idealizált földi élet. Így a teológia antropologia lett. Friedrich Nietzsche filozófiájában a keresztény erkölcsi felfogást kritizálja, dekadensnek tartja, melyet meg kell haladni. Vannak Jézus létezését, illetve alakjának hitelességét kritizáló művek is, erről lásd a Jézus szócikk kritikai részét.