A panteizmus

A panteizmus (gör.), minden tanítás, mely Istent s a világot azonosítja, ellentétben a dualisztikus felfogás minden formájával, mely Istent a világtól megkülönbözteti.

A P.-nak is sok formája lehetséges, illetőleg a világnak Istennel való azonosítását sokféleképp gondolhatjuk. Csak névleg azonosítjuk a kettőt, ha akár az egyiket, akár a másikat tagadjuk. Sem az ateizmus, mely istent, sem az akozmizmus, mely a világot tagadja, nem nevezhető P.-nak. Ennek jellemző vonása, hogy a világot isteni mivoltúnak tekinti, de ez isteni mivoltát is sokféleképp gondolhatjuk. A legfontosabb, hogy a világot egységesnek fogjuk fel.

Története

Időben is így jelentkezik először a P. a nyugati filozófiában, az eleai iskolában, melynek alapítója Henophanész kimondja, hogy egy az, amit mindennek nevezünk, míg Parmenidész élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a változás, hiú látszat. így keletkezett a filozofiai panteizmus, mely csak egy vonását, a logikai egységet, domborítja ki. Midőn a P. újra feléled az újplatonizmusban, az egység fogalma megmarad, de a P. új vallási elemekkel bővül; a világ itt a keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jő létre. A középkorban is jelentkezik a P., ugyancsak vallási felfogásoktól színezve. Az egy Isten fogalmában való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a világot, akár a vallási életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak másodrendű fontosságú tényezővé való leszállításához vezet, a világot Isten mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Így fogja fel a világot az újplatonizmus, így az újplatonikus felfogásoktól általhatott keresztény gnózis, hasonlóan a középkor arab filozófusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës, akik mind a P.-hoz hajolnak. De a skolasztikusok elseje, John Duns Scotus, is ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és minden isten. Isten, úgymond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is ráakadunk erre a felfogásra. Amalrich Benában a XII. sz.-ban újra tanítja; Deus est omnia, Isten minden, és tanítványa David Dinantból ebben is követi. A misztikusok közül főleg Eckhart mester, ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási színezetű P. s helyet enged egy naturalisztikus színűnek. Nicolaus Cusanus némileg átmeneti alak, a kor sokféle törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később Giordano Bruno, a naturalisztikusok, s költői a P. első modern képviselője.

A teológiai P. Isten fénye mellett semmisnek, Istentől származottnak látja a világot; Bruno a természetet oly fényesnek látja, hogy fölmagasztosítja istenné. Az egész reneszánszon végigvonul ez a természetért való lelkesedés, mely azután Vaniniban, Telesiusban, Paracelsusban s másokban többé-kevésbé határozott panteisztikus felfogásokat szül.

Ismét más alakot ölt a P. az újkorban. Spinoza adja meg neki legklasszikusabb formáját az újabb matematikai (geometriai) és mechanikai kutatások hatása alatt. Valamennyi későbbi formája a P.-nak Spinozától indul, habár mindig a kor szelleme külön bélyeget nyom rá. Így Goethe és Schelling P.-a új jelleget mutat, a biológiai kutatás föllendülése vitalisztikus vonást ad neki; Spinoza istene, mely egy a természettel, nagy mechanisztikus egység; Goethe-é hatalmas élőlény, Spinozáé művészi erő, Hegelé az eszme, Schopenhaueré a vak akarat, mig a Hegel-iskola baloldala inkább a naturalizmushoz szít. Hogy így folyton alakot vált és mégis a világ egységének fogalmában azonos vonást is mutat, eléggé bizonyítja, hogy a P. ama nagy alapfelfogások egyike, melyekkel az emberi értelem a világot meg akarja értetni. V. ö. Jäsche, Der P. nach seinen Hauptformen (Berlin 1826-32, 3 köt.); Weissenborn, vorlesungen über P. u. Theismus (Marburg 1859).

A panteizmus mint fogalmat John Toland angol filozófus alkotta meg.

Fajtái

• Klasszikus panteizmus
• Bibliai panteizmus
• Naturalisztikus panteizmus